2015. február 26.

25. fejezet: Rokonszenv

Icona Pop - Girlfriend
Ryan arra ébredt, hogy apja odalent becsapott egy ajtót, és csak reménykedni tudott abban, hogy a mellette, karjaiban fekvő Nicolette-et ez nem zavarta meg a szunyókálásban. Az előző éjszaka minden mozzanatára tökéletesen emlékezett, így arra is, hogy milyen kifogástalan úriember módjára viselkedett, még akkor is, mikor a lány felinvitálta maga mellé az ágyba, mondván, hogy szintkülönbség mellett nem tudnak sikeres eszmecserét folytatni. Mikor Ryan utoljára ellenőrizte az időt a matracon hagyott telefonján, már 03:49 volt, most viszont nem mert megmozdulni, félő volt, hogy felébreszti a kisasszonyt.
Nicolette az oldalán feküdt, gesztenyebarna haja irányíthatatlanná vált és főként arcába lógva pihent, karjait rákulcsolta Ryan kezeire, melyekkel átkarolta derekát, közel húzva magához, lábaik pedig összefonódtak. A férfinek kisvártatva bűnös gondolatai támadtak, mégis minden erejével azon volt, hogy ezeket száműzze elméjéből egy megfelelőbb alkalomra. Megannyi hölgyet látott már aludni, valamiért viszont sosem figyelte meg őket igazán, ekkor már a haditerven járt az esze, hogy miképp fog sebesen kereket oldani. Ezen a lapfüggönyöktől félhomályban úszó reggelen viszont nem volt mi elől menekülnie, elvégre nem történt közöttük semmi, valahogy az éjszaka folyamán akadhattak így össze. A lány lerúgta magáról a takarót, ami a földön hevert, viszont így is hőség uralta a helyiséget. Csak a földszinten működött légkondicionáló, a nyári hónapokban az emelet napközben szinte elviselhetetlenül tikkasztó volt, ekkor viszont ezt a srác nem bánta, hiszen tisztában volt vele, hogy kiszemeltjének ez az ideális hőmérséklet.
Mégis, Nicolette néhány percen belül mocorogni kezdett, Ray pedig félt, hogy kicsúszik a kezei közül a pillanat, elillan, mintha soha nem is lett volna. Lehunyta hát a szemeit, hatalmasat szippantott a kissé állott levegőből, és igyekezte örökké lelkébe vésni az érzést, hogy milyen ezt a különös hölgyeményt a karjai közt tudni, hátha nem lesz rá alkalma többé.
- Ha nem veszed le rólam a kezed, tőből levágom - szólalt meg a jégkirálynő, annak ellenére, hogy Ray kezeibe kapaszkodott, viszont a srác nem kívánt kockáztatni, ezért kihámozta magukat az iménti testhelyzetből.
- Neked is szép jó reggelt! - mászott vissza a matracára Ryan, majd a hátán fekve a telefonján kezdett böngészni, hátha történt valami fontos, amíg az igazak álmát aludta.
- Adok öt percet, hogy magadra kapj valamit - pattant ki az ágyból Nicky, azzal a lendülettel pedig már öltözködött is, a szekrény faajtajának takarásában, mert bár nem volt szégyellős, ahogy ezt a motorcsónakos túrán is bebizonyította, mégis illendőbbnek érezte, ha nem meztelenkedik, az egyébként sem vallott volna rá.
- Azt hittem, hogy a szívdöglesztő felsőtestem imponál neked - jegyezte meg Ricky, majd gyöngéden végigsimított kemény harcok árán szerzett izmain.
- Ha öt perc múlva nem ülsz a kocsidban készen arra, hogy hazafuvarozz, elvezetem egyedül, és csak úgy szólok, hogy nincs jogosítványom - fenyegetőzött a vendég, tisztában volt azzal, hogy csupán ilyen drasztikus eszközökkel tudja rábírni vendéglátóját a cselekvésre. - A macskáim már biztos az ájulás szélén vannak.
Raynek hirtelen fenomenális ötlete támadt, a siker garantált volt, viszont nem volt teljesen biztos benne, hogy a másik is díjazni fogja friss elképzelését.
- Mit szólnál hozzá - helyezte le maga mellé a telefonját, majd felült a matracon -, ha én elmennék és megetetném a macskáidat, te meg addig nyugodtan megreggelizhetnél - ajánlotta fel ezt a lehetőséget, mire Nicolette kicsoszogott rejtekhelyéről és vetett egy kérdő pillantást Rayre.
- Fogalmad sincs, hogy hol tartom a kaját, hogy mennyit kell adni, hogy hogyan kell őket...
- Éppen ezért fogod te ezt mind elmondani nekem - küldött egy mosolyt a bizonytalanul ácsorgó lány felé, aki félig-meddig előző napi szerelésében tetszelgett, viszont még mindig rajta volt Ryan két pár színes zoknija, a duplázás oka pedig a fázós lába volt.
Nicky komolyan fontolóra vette az ajánlatot. Imádott szőrgombócain kívül más igazából nem szólította haza, arról nem is beszélve, hogy gyümölcs szűkében volt, a piac pedig még messzi mulatság volt, tehát érdemes lett volna maradnia. Azonban nem kívánt jó képet vágni Matthew különös, állandó nosztalgikus viselkedéséhez, Roxy és Ray felszínes kapcsolatához, valamint a tudathoz, hogy a falak szinte összepréselték, olyannyira nyomasztó látványt keltett az egész ház. Viszont ahogy a vacsora után alkalma nyílt bekukkantani a hűtőbe... volt értelme maradnia.
Így hát visszabújt a kölcsönkapott páncélzatába, mivel az sokkalta kényelmesebb volt, mint amit Paige kiválasztott a számára, és pontos leírást adott arról, hogy a kulcs elfordításától egészen a visszazárásig milyen lépéseket kell tennie a lakásába ismét betolakodni készülőnek. Ilyenkor örült annak Nicky, hogy nem volt egy mániákus, aki hasztalan tárgyakat gyűjtött, így nem kellett attól tartania, hogy Ray esetleg meglopja, csupán a számítógépét kellett volna féltenie, de biztos volt benne, hogy majdani látogatójának nem fáj a foga az ő rozzant laptopjára, olyan kütyük mellett, melyeket birtokolt.
Ryan tehát diadalittasan autóba szállt, hogy kiszemeltje egész lakását átkutassa valami után, ő maga sem tudta mi után, csak kellett egy újabb kapaszkodó, egy újabb nyom, melynek segítségével ismét nyeregbe kerülhet a hódítás lóversenyén. Nicolette pedig lebattyogott a csigalépcsőn, és csöndesen hámozott magának néhány narancsot, melyeket odakint, a kertben fogyasztott el, hogy ne zavarja a horkoló édesapát. Már dél felé járhatott az idő, ő pedig a lépcsőn csücsülve relaxált, teljesen kiürítve elméjét, mindaddig, míg Roxy helyet nem foglalt mellette.
- Nagyon el akar vinni téged arra a bulira - jegyezte meg mindennemű felvezetés nélkül. Egy könnyed nyári ruhát viselt, melyet Nicolette kissé taszítónak talált, főleg a közönségessége miatt. - Hatalmas mázlista vagy.
Nicky válasz helyett csak a fejét rázta. Ő inkább érezte ezt a kivételes figyelmet átoknak, mintsem áldásnak.
- Mit nem adnék azért, hogy engem vigyen! - ábrándozott Roxanne. - Tavaly kikönyörögtem, hogy elvigyen, és valami eszméletlen volt. Csupa huszonéves srác, akik már megértek hozzám, ráadásul Ricky testvéreként még meg sem kellett erőltetnem magam, egyből én voltam "Ray Ray ász húga". Elkövettem azt a hibát, hogy megcsókoltam Sillyt, mire Ricky kibukott, és megesküdött, hogy többet nem visz el sehova magával - mesélte a különös történetet a lány, Nicolette pedig egy pillanatig elmélázott azon, hogy hiába a tíz év korkülönbség, értelmiség ügyileg Sylvester és Roxy tökéletes párt alkotnának.
- Egész pontosan milyen buli ez? - kért egy kis útbaigazítást, mielőtt fejest ugrana valamibe, amiről halvány fogalma sem volt. Roxanne által pedig legalább valós tényekhez juthatott hozzá, attól tartott, hogy Ryan a siker érdekében elferdíti az igazságot.
- Pixel szüleinek a házában tartják, ami egy háromemeletes csoda a város szívében. Az alsó szinten, a pincében van a kocka szekció, ott van Pix régi szobája, egy halom kütyü meg videojáték, ott gyűlik össze a társaság unalmasabb része, viszont néhány sör után ők a legnagyobb állatok. A középső szinten, ami a valódi földszint, na, ott a konyha bárrá válik, a nappali és az étkező pedig tánctérré, öt-hat szuper minőségű hangszóróból üvöltenek a jobbnál jobb slágerek, lányok és fiúk nyomulnak a zenére, minden feszültség kiárad belőled és csak csinálod és csinálod - ecsetelte a tavalyi fergeteges élményét vadul gesztikulálva, még a lábait is bevonva Rox -, nem törődsz a világgal, csak az éppen melletted állóval. Fönt pedig a szülők hálójában, a fürdőben, a dolgozóban és a vendégszobában is megy a... a... hát... szóval érted. Eszméletlen! - visította végül a húg, és ahogy tekintetét a furcsállóan őt fürkésző Nicolette-re emelte, rettentően féltékeny volt, hogy neki lehetősége volt részt venni ebben a csodában.
Nicky viszont cseppet sem repesett az ötlettől, hogy Ryan oldalán megjelenjen egy ilyen eseményen, még a rövid ismertető után sem. Richard párszor elvitte őt szórakozni, azonban sosem élvezte igazán ezeket az alkalmakat, nem kedvelte a monoton muzsikát, a hömpölygő tömeget, a tüdejét kikészítő füstöt, valamint magát a táncot sem.
- Inkább neked kéne menned helyettem, mindhárman jobban járnánk - állította Nicolette, hiszen a lány lelkesedését látva úgy gondolta, hogy Ryan nem fog tudni nemet mondani neki, ha arra kéri, vigye el idén is.
- Biztosan nem menne bele, hacsak... - húzta elő a rafinált kártyát Roxy, ami családi vonás volt. Tisztában volt vele, hogy bátyja sosem vállalná be vele még egyszer a karácsonyi banzájt, tavaly is megkeserítette számára a bulit, hiszen Ryannek egész végig testvérére kellett figyelnie, a kis Roxy akkor még csak tizenöt éves volt, kénytelen volt fél szemét folyton rajta tartani. Viszont, ha esetleg ez lenne az egyetlen esélye, talán, talán ismét rábólintana. - Hacsak nem szabnád ki ezt feltételnek. Kizárólag akkor mész el vele, ha engem is magatokkal visztek - vigyorgott tündérien a másikra a Zachariah-lány, kérve az égieket, hogy essen meg rajta a szívük.
Nicky a leanderektől várt választ, melyek a nappali fénynél már nem tűntek olyan varázslatosnak, mint előző éjszaka, az ominózus csók előtt. Csakhogy a Clarissa ültetett, gondozott virágok nem voltak különösebben készségesek, nem álltak készen arra, hogy megoldják Nicolette dilemmáját. Úgy vélte, hogy Roxanne megérdemelne egy nap lazítást, már ennyi ott töltött idő után világossá vált számára, hogy Matthew-val élni nem lehet a legkellemesebb dolog a világon, nem csodálkozott azon, hogy Ryan hanyatt-homlok menekült innen az első adandó alkalommal, mégsem szeretett volna még egy éjszakát otthonától távol tölteni, olyan emberek között, akiket alig ismert, egy olyan emberrel, aki már csaknem két hete koslatott utána.
- De szükségem lesz a segítségedre - pillantott le a gönceire Nicolette, melyeket Ryantől kapott kölcsön, majd a csinos összeállításra gondolt, amit a vacsorán viselt, és ezek közül egyik sem tűnt alkalmasnak a feladatra.
- Ez azt jelenti... - vágott reménnyel teli arcot Roxy, majd ahogy Nicolette válaszképp bólintott, a fekete szépség szinte rávetette magát, és miközben legalább kétszázszor megköszönte, kis híján megfojtotta a vendéget.

×××

Ryan felforgatott mindent. Miután megetette és kicsit megsimogatta a macskákat, a létező összes fiókot és polcot átkutatta, mégsem talált semmi használhatót. A konyha tele volt annak jeleivel, hogy egy vegetáriánus, egészségbolond lány uralta, a falak üresek voltak, kép- és posztermentesek, a hálószoba pedig nem lehetett volna ennél gyérebb, Nickynek komolyan nem volt semmi értéktárgya a számítógépén kívül, melybe Pixel kódfeltörő kütyüjének hála bejutott, de azon is csupán munkájával kapcsolatos fájlokat és e-maileket talált, az előzmények pedig tele voltak olyasmikkel, amikről már eleve is tudott, mint például anyja keresésével. Rábukkant néhány olvasatlan üzenetre Keithtől, de semmi érdekfeszítőt nem talált bennük, csupán a lány hogyléte felől érdeklődött. Mégis, az e-mail címe valahogyan beégette magát Ryan elméjébe, és szinte látta, ahogyan villog odabent.
Ezután kapott egy üzenetet a húgától, ezzel a szöveggel:

meggyoztem h menjen veled de engem is magaddal kell vinned. szopacs haha

×××

Roxanne szinte minden hordható göncét az ágyára helyezte, feltornyozta egy méretes kupacba őket, azzal a szándékkal, hogy mindketten választanak belőle valamit. Ő maga csipkés fehérneműben, csípőre tett kézzel ácsorgott fekhelye mellett, azon morfondírozva, hogy nadrágot vagy szoknyát válasszon, Nicky pedig egy kényelmes, lila fotelben ült, azon morfondírozva, hogy vajon helyesen döntött-e.
Tulajdonképpen csak és kizárólag Roxy miatt volt hajlandó részt venni ebben a nevetséges cirkuszban, valamilyen bizarr oknál fogva a szívén viselte a lány sorsát. Talán azért, mert ő is fiatalon vesztette el az édesanyját, és nem kapott elég szeretetet apjától - ahogy ő sem a nevelőszüleitől -, így valamilyen furcsa kapocs alakult ki közöttük, mindketten rokonszenvesnek tartották a másikat.
- Még egy estét nem bírok ki szoknyában - nyilvánította ki nemtetszését Nicolette, ahogy társa feléje mutatott egy csinos darabot.
- Ez nekem lesz - világosította fel Roxy, bár végül egy egészen másik mellett döntött. - Pontosan tudom, hogy te mit fogsz felvenni, egyébként pedig mindegy is, gyönyörű alakod van, minden jól áll - irigykedett kicsit a húg, világéletében olyan testre vágyott, mint amilyennel Nickyt megáldották.
Nicolette egy cseppet összezavarodott, ahogyan jobban szemügyre vette Ryan húgának szinte csupasz testét.
- Nem értelek. Nálam sokkal vékonyabb vagy - ráncolta a homlokát Nicky, nála pedig ez a mondat nem egy egyszerű udvarias gesztus volt, hanem a színtiszta igazság, annak ellenére, hogy nem tartotta magát kövérnek, sőt, hidegen hagyta az alakja. Roxy azonban csak csont és bőr volt.
- Borzasztóan dagadt vagyok - fordult az egész alakos tükre felé a félmeztelen leányzó, és undorodva tekintett tükörképére. - De nagyon kitartóan diétázom.
Szóval ezt hívják önértékelési problémának - ötlött fel Nicolette-ben.
- Diéta? - kérdezett vissza Nicky, az idősebb nő lévén valamiféle anyai ösztöne megérezhette, hogy emögött egy egészen drasztikus módszer rejtőzhetett.
- Naponta egyszer eszem - közölte amolyan mellékes stílusban Rox, miközben visszafordult a holmijaihoz és turkálni kezdett közöttük. - És akkor sem valami sokat.
Nickynek eszébe jutott, hogy a tegnap esti étkezésnél is furcsállta, hogy a gusztusos sülthöz a legfiatalabbik vacsoravendég alig nyúlt, és köretből is csak úgy finoman csipegetett.
- Te még növésben vagy, nem szabadna így étkezned, ez rettentő egészségtelen - bírálta a viselkedését azon nyomban a fotelban ülő. Tény, hogy ő sem vitte túlzásba, ha evésről volt szó, csakhogy ő rendszeresen és gyakran fogyasztotta imádott gyümölcseit és zöldségeit, így bár kicsi volt rá az esély, hogy elhízik, szervezete gond nélkül funkcionálhatott.
- Talán - ismerte el Roxanne, hiszen ezzel ő is tisztában volt. Mégis, egy belső hang folyamatosan azt diktálta neki, hogy nem elég makulátlan a külseje. - De Auschwitzból senki sem jött haza kövéren.
Nicky ráébredt, hogy komolyabb volt a baj, mint azt korábban feltételezte. Ryanre sok jelzőt lehetett volna aggatni, de azt, hogy normális, semmiképp sem. Ennek ellenére húga talán egy leheletnyit számottevőbben sérült, neki az önbecsülése romokban hevert, még akkor is, ha ennek éppen ellentétét mutatta a felszínen. A mélyben, olyan eldugott helyen, ahol senki sem láthatta, a mai napig szenvedett.
Bár annyi mindent tudott volna mondani, Nicolette úgy vélte, hogy egy ilyen szituációban okosabban teszi, ha hallgat. Nem az ő dolga volt kirugdosni a Zachariah családot a gyászból, még akkor sem, ha már felettébb irritálónak vélte viselkedésüket. Megmakacsolta magát és belátta, hogy azzal segíthet a legtöbbet Ray húgán, ha hagyja neki, hogy kicsinosítsa, szemeinek csillogása csak akkor volt igazán őszinte, mikor ezzel foglalatoskodhatott.
- Na lássuk, mibe akarsz belekényszeríteni! - törődött bele végleg elkerülhetetlen sorsába.
Néhány percen belül már ketten feszítettek a tükör előtt fehérneműben, Roxy pedig kíméletlenül diktálta a tempót, egymás után adta vendége kezébe a közönségesebbnél közönségesebb holmikat, melyeket Nicolette fintorogva fogadott, majd ahogy megpillantotta magát a tükörben egy-egy szerelésben, azonnal vetkőzött is le. Kétségtelenül nem egyezett az ízlésük, ez azonban nem okozott feszültséget közöttük, szinte barátnőkként, nővérekként viccelődtek egymással, egy külső szemlélő számára egészen hátborzongató lett volna az, hogy ilyen könnyedén megtalálták a közös hangot, nyilvánvaló ellentéteiket figyelembe véve, mely főként világszemléletükből, életmódjukból, korukból állt.
Hosszas válogatás után sikerült kiválasztaniuk egy-egy összeállítást, ezért Roxanne beültette a lányt a gurulós székébe, hogy kezdjen valamit a hajával. Miközben egy fésűvel nyúzta továbbra is zavarba ejtően hosszú tincseit, megszólalt:
- Bárcsak ismerted volna a kicsi Rayt. Imádtad volna - jelentette kis teljesen meggyőzően, úgy, hogy még Nicolette is elhitte, hogy komoly hatást gyakorolhatott volna rá a tragédia előtti Ryan. Kíváncsivá tette ez a gondolat, ezért rákérdezett.
- Miért, milyen volt? - tudakolta, szó nélkül tűrve, hogy a kócos fürtjeivel küzdő fodrásza kis híján kitépte hagymáit.
- Olyan... olyan életvidám - állapította meg kisvártatva a húga. - Persze most is sokat mosolyog, de most már inkább csak lányokra, olyan furán csábosan, amitől a pipik elolvadnak, régebben viszont olyan boldog volt mindig, hogy folyton csak mosolygott. Áradt belőle a pozitív energia, az ember már attól jobb kedvre derült, hacsak ránézett. És a kapcsolata anyával egyszerűen mesés volt, irigylésre méltó. Ricky szeme mindig felcsillant, ahányszor csak megpillantotta anyát. Ő volt élete igazi nagy szerelme, ha még élne biztosan nem választotta volna ezt a csajozós életmódot - ábrándozott Roxy, hiszen abban az esetben mindenképp máshogyan alakult volna az elmúlt tíz évük. Azonban elhessegette az esetleges "mi lett volna, ha" gondolatait, elvégre más úgyis mindegy volt.
Nicolette nem szólt, ezért Rox folytatta.
- Ő anyára ütött, ők ketten igazi energiabombák voltak, minden nap egy külön kaland volt velük. Apa is mindig azt mondta, hogy akkor szeretett bele anyába, mikor először hallotta nevetni. Én viszont inkább apa vonásait örököltem: kissé morcos, élvezi az egyedüllétet, óvatos.
Miután kifésülte a haját, és némileg kontyba fogta, felvázolva, hogy miféle frizurát fog készíteni neki, Roxy hasa mordult egyet, ezért az időközben meglépett Matthew főztjeinek maradékait kezdték feltérképezni a konyhában. Nicolette készített magának egy ütős szendvicset, kenyér nélkül, amin a másik jót szórakozott, viszont ő inkább csak egy banánt evett, Nicky rosszalló pillantásai ellenére. Evés közben - és egy kicsit utána is - a tévét bámulták, az otthonosan mozgó folyamatosan nyomkodta a távirányítót, csatornáról csatornára váltva, alig hagyva időt Nickynek arra, hogy egyáltalán véleményt formálhasson az aktuális műsorról. Csakhogy nem henyélhettek sokáig, vissza kellett térniük a tollászkodáshoz, ugyanis Ryan előreláthatóan kilenckor dudál majd a kocsifelhajtóról, így addigra el kellett készülniük, az idő pedig könyörtelenül haladt előre.
Nicky szinte észre sem vette, hogy egy egész napot eltöltött a Zachariah házban. Roxanne társaságában szinte repült az idő, így bár máskor sem unatkozott, határozottan tetszett neki, hogy a percek nem olyan lomhán követték egymást, mint a lakásán.
- Nem, ezt nem hiszem el! - tiltakozott a kacagástól potyogó könnyek közepette Roxy, ahogy az ágyán feküdt, ruhái között. - Komolyan így volt?
- Komolyan! - biztosította a lányt afelől Nicolette, hogy az imént elbeszélt történet színigaz volt. - Beléptem a lepukkant motelszobába, és ott állt Keith, egy fekete alsógatyában, azt suttogva megjátszott mély hangon, hogy "most az enyém leszel...". Szakadtam a röhögéstől! - idézte fel az álomszerű emlékképet, mely olyan messzinek tűnt, hogy inkább bizonyult képzelgésnek, mint valódi, megtörtént esetnek.
- Akkora szerencséd van, hogy ilyen kalandokban lehetett részed! Engem apu a széltől is óv, tanult a Rickynél elkövetett hibáiból, aminek mondjuk én nem örülök, de nem nagyon van választásom - vágott pofákat Rox, majd tovább turkált a holmijai között.
- Ez csupán nézőpont kérdése. Én úgy világosodtam fel kilencévesen, hogy a nevelőapám a lejátszóban felejtette az egyik kazettáját. Pontosan tudták, hogy Richard mit művelt velem, de valamiért úgy döntöttek, hogy félrenéznek - vonta meg a vállát Nicky, igyekezve megmutatni a fiatalabbiknak, hogy az atyai törődés nem is olyan förtelmes, ha belegondolunk.
Roxanne erre válaszképp felmutatott egy szoknyát, mert bár már korábban talált magának egy összeállítást, nem volt teljesen elégedett vele. Ennek ellenére Nicolette furcsamód jó hatással volt rá, nem választott olyan igazán kihívó cuccokat, csak olyan ruhadarabokat, melyek minimális méltóságteljességet mutattak, egy kevés dekoltázzsal.
Mikor kilenc óra után három perccel vad dudaszó ütötte meg a fülüket, már az ágy szélén ültek, indulásra készen, egy-egy észbontó szerelésben, Roxy által kreált frizurával, illatosan, félig-meddig izgatottan.

×♥×

Kedves olvasók!
Kérlek szépen titeket, hogy soha, de soha ne éheztessétek magatokat! Ha változtatni akartok a testeteken, mégpedig saját magatokért, nem pedig mások elvárásai miatt, akkor is van ezer másik egészséges módja annak, hogy ezt megtegyétek. Nézzetek utána, de ne kínozzátok a szervezeteteket, szükségetek van a táplálékra! Ha szeretnétek, én nagyon szívesen segítek az életmódváltásban, mert bár nagy csokievő vagyok, van szerencsém azt mondani, hogy nem áll tőlem távol az egészséges életmód, nagymamámnak köszönhetően. Úgyhogy ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor üzenjetek nekem (demeter.bianka.vivien@gmail.com), de ne nyúljatok drasztikus eszközökhöz, melyek hosszú távon nem kifizetődők.
Egyébként pedig remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet, ismételten egy készülődést láthattunk, csakhogy ezúttal Rox volt Nicky segítsége.
Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velem és olvassátok a történetet! ♥
Millió puszi,
Bia

2015. február 23.

24. fejezet: Internet

Ryan régi ágya egészen puhának bizonyult, ahogy Nicolette a szélén ücsörögve körbebámult. Semmi szokatlant nem vélt felfedezni: beépített, tükrös szekrényből kikandikáló tengerkék felső, ocsmány mintázatú szőnyeg egy híres bútorboltból, kellemes hangulatot árasztó ágynemű, ócska könyvespolc tele DVD-kkel, széles ablakok, trendi lapfüggönyök, íróasztal, gitár a sarokban.
Már tizenegy felé járhatott az idő, Roxanne odalent a konyhában maradékokat nassolt, míg apja a televízió előtt olykor-olykor édesen felkacagott. Néhány perccel korábban Nicolette az ő társaságában átlapozott egy fotóalbumot, melyet Roxy nyomott a kezébe, mondván, hogy ebben minden lényeges szerepel. Most pedig, Ray hálójában ülve megpillantotta az emlékcsokor rendeltetési helyét a srác egyik polcán.
Nicky fülét megütötte a fürdőszoba ajtajának csukódása, majd cuppogós, vizes léptek hallatszottak, a következő pillanatban pedig megjelent egy férfi, szobájának küszöbén, törölközővel a dereka körül.
- Mehetsz - intett könnyeden a folyosó túlsó felére, majd, mivel a lány nem mozdult, előhalászott egy zöld törölközőt a szekrényből, társította egy régen kinőtt fekete felsővel és mackógatyával, nem aggódva amiatt, hogy ez nagyban eltérhet vendége ízlésétől.
Nicolette elfogadva a kölcsönholmikat a fürdőszobába indult, hogy lemossa magáról az aznap este eseményeit.
A csók óta hűvös volt köztük a viszony, annak ellenére, hogy Nicky mégis úgy határozott, hogy marad. Ryan tisztában volt vele, hogy erre aztán nem építhet: minden bizonnyal az éjszakában rejtőző veszélyek ecsetelésével vette rá ilyesmire a húga, nem pedig kifogástalan jellemének bizonygatásával. A srác legszívesebben levetette volna magát a legközelebbi toronyból, olyan elviselhetetlen bűntudatot érzett, megbánással és keserűséggel társítva. Annyira szeretett volna megfelelni a kiszemelt hölgyemény elvárásainak, úriemberként viselkedni, nem pedig letámadni, mint az a gusztustalan magántanár, hiszen Nicky, tekintve, hogy mennyi mindent tett a számára, nem ezt érdemelte. Csakhogy ő továbbra is az volt, aki, és kis híján két hete alig nézett más nők felé, étvágya kezdett egészen őrjítővé válni, így nem volt meglepő, hogy egy kicsikét megingott, annak ellenére, hogy a szituációt tekintve teljességgel lehetetlen lett volna, hogy egymáséi legyenek.
Azonban Nicolette nem tartott az éjszaka leple alatt rejtőző szörnyetegektől, sokkal inkább rettegett attól, hogy valamiféle fatális véletlen folytán fontosabb lesz számára Ryan, mint azt valaha képzelte volna. És éppen ezért maradt: hogy bebizonyítsa önmagának, hogy jégből van a szíve, és, hogy még egy ilyen díszmadár sem tud ezen változtatni.
A fürdőszoba tükre szemtanúja lehetett annak, ahogy Nicolette megszabadult minden máztól, melyet ráerőltettek. Egy vatta segítségével kissé béna, régen használt mozdulatokkal levakarta magáról a sminkjét, aztán Roxy egyik fésűjével többször átszántotta fürtjeit, hogy némileg kifésülje belőlük a hajlakkot. Később ruháitól szabadult meg, majd beállt a zuhany alá és engedte, hogy a forró víz letakarítson róla mindent, ami tőle független volt. Parfümöt, tusfürdőt, testápolót.
Így tért vissza a hálóba: mackónadrágban, fekete felsőben, jobban önmagaként, mint azelőtt bármikor. Ryan azonnal nekiszentelte minden figyelmét, felpattant kényelmes forgószékéből és megtorpant a lány előtt az ajtóban. Nicolette felemelte a fejét, hogy a tőle karnyújtásnyira álló fiú szemébe nézhessen.
- Észbontóan szexi vagy - préselte ki magából a szavakat Ryan, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tévedjen tekintete oda, ahova nem kéne.
Nicolette egy pillanatig zavartan tekintett le testére, öltözetére, mielőtt levonta volna a konklúziót.
- Szóval teljesen hasztalan volt három óráig vesződnöm a drágalátos barátnőiddel - sóhajtott fel a kora délutáni eseményekre emlékezve, majd akaratlanul is elmosolyodott a gondolatra, hogy teljesen olyan volt, mintha neki lettek volna barátnői, pedig egyébként nem vágyott olyanokra.
- Ne érts félre, én csak... - vakarta meg a tarkóját lányos zavarában Ryan, végül néhány pillanatnyi morfondírozás után megragadta a vele szemben álló kezét, és az ágyhoz vezette, melynek szélén mindketten helyet foglaltak. - Varázslatosan festettél ma, és ahogy beolvastál apámnak - vigyorgott hihetetlenül szélesen a srác, talán szélesebben, mint valaha -, az egyszerűen fantasztikus volt. Nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél, és borzasztóan sajnálom, ha azt a látszatot keltettem, hogy csak ki akarlak használni. De mivel hajlandó vagy itt éjszakázni ma este, semmiképp sem akarom, hogy félj tőlem, vagy valami hasonló, úgyhogy megígérem, hogy egy ujjal sem érek hozzád - esküdözött Ryan, azzal arrébb is húzta a kezét, mely az imént még a másikét érintette, bizonyítékot adva ígéretének megtartására.
Nicolette tökéletesen fölöslegesnek tartotta ezt a monológot, nem volt neki szüksége sem köszönetre, sem bocsánatra, sem ígéretre. Csupán arra volt szüksége, hogy hazamehessen, de mivel Ryan nem vihette el amiatt a kis pezsgő miatt - normál körülmények között ennél jóval több ital után is volán mögé ült volna, csakhogy ezúttal nem csak saját testi épsége volt a tét -, ő pedig nem akart egyedül nekivágni, ráadásul ha lelépett volna, akkor megfutamodott volna, márpedig szerette volna azt hinni, hogy nincs mitől megfutamodnia, így maradt.
- Ne légy nevetséges - felelte végül, némi csönd után a lány. - Te is tudod, hogy nem szívesen jöttem el, és annyira nem érdekel az a nyamvadt csók, hogy haragudjak miatta. Ne áltasd magad azzal, hogy félek tőled.
Rayt egészen szíven ütötték a hallottak, elvégre ez egyet jelentett azzal, hogy az utóbbi napok próbálkozásai és erőfeszítései egyszerű időpocsékolásnak minősültek.
- Világos - bólogatott. - Soha nem jelentettem neked semmit, és soha nem is fogok. Ez így elég korrekt. Viszont, arra azért még megkérnélek, hogy gyere el velem holnap Pix ünnepi bulijára, amit a szülei házában tart és a fél várost meghívja - avatta be néhány apró részletbe Ryan, reményvesztetten bízva abban, hogy ennyi elég ahhoz, hogy meggyőzze őt. Már a kezdetektől fogva szerepelt a tervei között, hogy mivel a huszonhatodikai, szokásos banzáj még a kéthetes intervallumba esett, mindenképpen a kiválasztottal kellett megjelennie, ha azt akarta, hogy Nathan álla koppanjon a drága faburkolaton.
- Nem látom értelmét, hogy elmenjek egy olyan összejövetelre, amelynek a házigazdája ok nélkül tesz nekem szemrehányást, valamint ahol rajtatok kívül senkit sem ismerek, ergo senkit sem szívlelek - sorakoztatott fel néhány okot a milliónyiból Nicolette. Úgy tervezte, hogy miután másnap ismét otthonában tudhatja magát, örökre kivágja az életéből ezt a néhány félnótást, még akkor is, ha ez egy újabb költözésébe kerül. Nem akart feleslegesen pénzt fordítani rájuk, de kénytelen volt új várost választani, ha azt akarta, hogy végleg eltűnjenek az életéből, márpedig arra volt szüksége, ha nem akart még mélyebbre kerülni az életükben. Nem szeretett volna jelen lenni Ryan mindennapjaiban, egyszerűen képtelen volt feldolgozni azt az állandó érzelmi túltengést, amellyel ez járt.
Ryan hanyatt vágta magát az ágyán, így keresztben feküdt régi fekhelyén, csupasz talpa a padlót súrolta.
- Nem hiszem el, hogy még egy kicsit sem kedvelsz, ez egyszerűen képtelenség. Ennyire borzasztó vagyok? - tudakolta Ryan a plafontól, szokásához híven, mintha az választ adhatott volna minden kérdésére, csakhogy eddig egyszer sem sikerült rábírnia a falat valamiféle reakcióra.
Nicolette követte a példáját és kényelmesen elhelyezkedett keresztben az ágyon, a mackógatyából kikandikáló lábai egyre jobban fagyoskodtak zokni híján.
- Nem veled van a baj, hanem velem. Nem voltam felkészülve rátok, én azt hittem, hogy nyugodtan éldegélhetek ilyen zavaró tényezők nélkül, mint amilyen te is vagy. Ha mondjuk egy hónappal ezelőtt szóltál volna, hogy ez lesz, előre felkészíthettem volna erre magam: a szervezetem, a testem és a lelkem.
Ryan az oldalára fordult, mert a csillár már belevilágított a szemébe, plusz szerette volna látni kiszemeltje arcát, arckifejezéseit. A lány úgy gondolta, hogy ez ésszerű, így ő is az oldalára fordult, egymással szemben feküdtek a mesterségesen megvilágított szobában, miközben hallatszott, ahogy Roxanne feltrappolt a lépcsőn, majd ismét lefelé vette az irányt.
- Igazából nem számít, hogy mit gondolsz rólam, mert melletted jobb ember vagyok - állította Ryan, a szavak ösztönösen hagyták el ajkait, egy pillanatig sem agyalt rajtuk. Legalább kétszázszor közölte már ezt nővel, de ekkor gondolta először teljesen komolyan. - Olyasvalaki, akiben meg lehet bízni, aki jóban van a húgával, aki sikeres tudósító, aki nem fél önmaga lenni és akinek nem kell tükör, hogy biztos legyen a dolgában. Melletted az az ember vagyok, aki mindig is lenni akartam - tört ki őszinteségi rohamban a férfi, ezt még ő sem látta előre. Egy pillanatra megrettent, miután kicsúsztak száján a mondatok, majd ráébredt, hogy Nicolette mellett nem kellett vigyáznia arra, miket hord össze, mert mellette tényleg őszinte lehetett.
Nicolette kissé meghökkent ettől a monológtól, és bár ez kifejezetten ritka volt nála, de nem tudott rá mit mondani. Szótlan volt néhány másodpercig, arra próbált rájönni, hogy mi járt a fejében, szerette volna szavak láncává formálni gondolatait, azonban képtelen volt kisilabizálni őket. Ryan ágyának háttámláját vizslatta a másik feje felett, különösnek találta a ráfestett virágmintákat, melyek minden bizonnyal kézzel készültek, és nagyon valószínű volt számára, hogy a fényképekről már oly jól ismert Clarissa mázolta fel őket.
Ryan a társa arcát figyelte, azt, ahogyan tekintete a falon, esetleg az ágytámlán kalandozott, arcizmainak rendülését minden alkalommal, mikor felfedezett valami újat a szemével, ajkainak édes mozdulatlanságát, hajának bársonyosságát és azt, ahogyan az ujjaira omlott, miközben kezével kobakját tartotta.
Végül a lány úgy határozott, hogy nem felel, inkább csak felült, és hallgatta a mámorító csöndet. Odakint illuminált állapotú fiatalok óbégattak, azt hihették, hogy övék az egész világ, a csillár égői hallattak egy kis csendes zümmögést, melyet majdnem teljesen elnyomott a lenti televízió zaja, melyből idétlenebbnél idétlenebb műsorok üvöltöttek, és melyeket Matthew hahotázással kommentált. Ryan egyenletesen vette a levegőt, kiszívta-befújta, kiszívta-befújta, majd kisvártatva felpattant, megtett néhány lépést, aztán megszólalt:
- Legjobb lesz, ha apa lent alszik a helyén, különben a végén még kiborul, de te csak maradj itt az ágyamban, én meg majd itt alszom melletted a földön - ismertette az ezzel kapcsolatos tervét a fiú, remélve, hogy a másik rábólint, és így is lett.
- Rendben. De tudod, még csak alig múlt tizenegy, az én biológiai órám meg hajnali egy felé szokott takarodót jelezni, szóval ha nem bánod, én még nem lőném fel a pizsamát - húzta maga alá a lábai Nicolette, arra várva, hogy a házigazda felajánljon valamiféle programot, ugyanis fogalma nem volt arról, hogy mivel üti el egy normál ember az idejét karácsony este.
Úgyhogy azt csinálták, amivel Ryan az eddig életét töltötte: semmi világmegváltót. Bekapcsolták a srác MacBook-ját, aki bevezette a másikat a különböző közösségi portálok világába, együtt kuncogtak kedvenc vloggerén, Tyler Oakley-n, és így leltek rá arra a videóra is, melyben egy szőke bige két melltartóval próbálja nagyobb keblek látszatát kelteni, és bármilyen meglepő, de sikerül is neki, így utólag pedig mindketten nevettek az ügyön. Nicky rákeresett pár olyan oldalra, melynek nagy részét ő szerkesztette, valamint néhány olyan logót is mutatott a fiúnak, melyet ő készített. Ryan komolyan le volt nyűgözve, ami őszinte büszkeséggel töltötte el a kiválasztottat, ez pedig egy újfajta érzelem volt számára, melyet meg kellett tanulnia kezelni. Ezután Pixel Facebook-ját böngészték, ugyanis a kis kocka minden pillanatukat dokumentálta és megosztotta, ezért évekkel korábban történt esztelen partikat is rekonstruálni tudtak a felkerült képek segítségével. Majd következett pár elhunyt Patricia Fury, Nicky ismertette a mellette ülővel, hogy miféle módokon próbált már rálelni a családjára, akik minden bizonnyal egy félreeső faluban laktak, ahol nagy eséllyel sosem bukkan a nyomukra. Két röpke órára megfeledkeztek önmagukról, az őket szétválasztó különbségekről, a múltjukról, a problémáikról, és csak az önfeledt szórakozás maradt. A ágyon hason fekve böngészgettek az internet bugyraiban, egészen addig, míg mindketten közel álltak a végkimerüléshez. Hosszú, stresszes nap állt mögöttük, szükségük volt a pihenésre. Roxanne már régen a szobájában húzta a lóbőrt, Matthew pedig lejjebb halkította a tévét, de előrelátható volt, hogy reggelig bámulja majd a képernyőt, és az egész másnapot szunyókálással tölti. Az egyébként szigorú napirendjét csak ilyenkor az ünnepek alatt szegte meg, ez mindig nehéz időszak volt a számára, hát megengedett magának egy kis kikapcsolódást.
- Azért egy kicsit örülök, hogy elhoztál - ismerte be Nicolette, miután már mindketten a takaró alatt voltak. A lány Ryan hajdani fekhelyén hajthatta álomra a fejét, egy meleg paplan alatt, mely ellen semmi kifogása nem volt, a srác pedig mellette egy ütött-kopott matracon, melyet a garázsból rángatott elő, ahol inkább tároltak kacatokat, mint járműveket. - Furcsa, de mégis emlékezetes este volt.
- Egészségedre. Aztán nyugodtan szólj, ha nem tudsz elaludni, kerítek neked egy plüss hálótársat a pincéből - ajánlotta fel lovagiasan Ryan.
- Ha kérhetném, akkor legyen zöld, és csókoljon jobban, mint te - gúnyolódott Nicky, majd hallatott egy ártatlan, egészen halk kacajt.
- Hulk megfelel?
- Hulk?
Ryan fájdalmasan felsóhajtott.
- Megbuktatlak filmtörténetből, ugyanis sürgősen korrepetálásra szorulsz - közölte Ray Ray szárazon, mintha valóban egy életunt pedagógus lett volna.
- Taníts mester!
És csak mondták, mondták és mondták.

×♥×

Kedves olvasók!
Ez most egy rövidebb fejezet volt, remélem nem bánjátok. Mi a véleményetek róla?
Tegnap volt két éve, hogy elkezdtem blogolni, ennek tiszteletére pedig cikkes oldalamon közzétettem egy bejegyzést, mely tulajdonképpen Nektek is szól, örülnék, ha elolvasnátok.
Legyen sikerekben gazdag hetetek,
Bia

2015. február 19.

23. fejezet: Kert

Avicii - Addicted To You
Miután Nicolette az anekdotájával megadta az alaphangot az étkezéshez, a falatozás további része csöndesen telt. Ő a számára külön készített vegetáriánus fogásokkal tökéletesen jól elvolt, bár tisztában volt vele, hogy távozása után mindenképp be kell ugrania majd kedvenc üzletébe, hogy beszerezzen néhány kencét kiütéseire, hiszen előrelátható volt, hogy a főtt étel kárt okoz bőrén.
Apja befogta Ryant mosogatni, így a két férfi a konyhában sündörgött, Roxanne és Nicky pedig a nappaliban telepedtek le.
A helyiség némi átrendezésen esett át előző nap, a Zachariah-lány felállította a sötétzöld műfenyőt, kora reggel pedig megajándékozták egymást édesapjával, viszont a televízió mellé, a sarokba állított karácsonyi jelkép ágai alatt még várt egy közepes méretű, gondosan becsomagolt ajándék Ryanre.
- Na és, hogy ismerted meg a bátyámat? - tudakolta Roxy kíváncsian, nem tudta elképzelni, hogy hol szedhetett össze Ray egy ilyen lányt.
- Egy gyorsétteremben váratlanul leszólított, a haverjai meg kintről figyelték. Egy szánalmas vesztes, de, hogy őszinte legyek, azért nem mindig elviselhetetlen - ismerte el Nicky, hiszen pontosan így érzett.
Roxynak ekkor, életében először támadt egy valódi női megérzése. Megmagyarázhatatlan módon egyszer csak bevillant neki, hogy testvére és lökött bagázsának további tagjai milyen lelkes fogadók voltak mindig is. Emlékezett, mikor Ryan a tizennyolcadik születésnapja előtt öt teljes napig csak és kizárólag sajtot evett, mert így a nagy napon egy repülőjeggyel gazdagodott.
- Jól hangzik - reagált a húg, majd egy ijedt grimaszt vágva felpattant, a konyhában elkérte apjától néhány perc erejéig Rayt, majd berángatta a fönti fürdőszobába, hogy még véletlenül se akadjon fültanúja eszmecseréjüknek.
- Mi a franc van már? - tört ki Ryanből a kétségbeesés, nem értette, hogy mire ez a nagy titkolózás és bezárkózás.
Roxy kezeinek börtönében tartotta arcát, fizikai fájdalom töltötte el egész bensőjét, ha csak a vele szemben állóra emelte tekintetét.
- Kérlek mondd, hogy ez nem csak egy ócska fogadás - motyogta tenyereibe alig érthetően, rettegett a választól, viszont kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél, hogy ismét össze fog dőlni a Ryanről alkotott képének vára.
- Tessék? - kérdezett vissza egyre zaklatottabban a fiú, úgy vélte, hogy húga minden bizonnyal egy pitiáner dolognak kerített a kelleténél nagyobb feneket.
- Mondd, hogy ez nem egy fogadás! - förmedt a másik szemei közé, megszabadítva arcát izzadt tenyereitől. Ryan a fürdőkádra tapasztotta tekintetét, hátha puszta összpontosítással ráveheti a csapot, hogy töltse fel vízzel a helyiséget, így örökre elmosva a diskurzust, melyben nem akart partner lenni. - Ricky, halljam!
- Jó, figyelj, annak indult, de most már...
- Ó, kegyelmes Uram! - kapott a fejéhez Roxy. - Ezt nem vagyok hajlandó elhinni, komolyan képes vagy ilyesmire? Kihasználsz egy szerencsétlen lányt valami kis díjért?
- Álljon meg a menet, nem kis díj az! Szafari, költőpénz... - kezdte volna a jutalmat sorolni Ryan, kikérve magának, hogy holmi zsugori nyereményért megtenne ilyesmit.
Roxyban egy világ zuhant össze, szinte hallotta a kőtömbök egymásnak csapódását.
- Az mindegy - szakította félbe bátyját a lány, aki kissé elragadtatta magát és hagyta, hogy mérge felülkerekedjen rajta, mintha egy női Hulkkal lett volna dolga Ryannek, aki ha dühbe gurul, gigászi zöld szörnnyé változik. - Ez gusztustalan! És én még segítettem is neked...
Ryan a kezdeti sokkból, mint álomból ébredve hirtelen megtalálta határozottságát, így huzamosabb ideig magánál tudta tartani a szót.
- Roxanne, állj le! - szorította meg a lány vállait, aki eddig bolygóhollandi módjára körözött a fürdőben, ekkor viszont megtorpant. - Fájna, ha engednéd, hogy elmagyarázzam? Basszus! Szóval - sóhajtott fel Ryan, rokona szemeiben pedig érdeklődés gyúlt. - Igen, eleinte ez csak egy egyszerű fogadás volt, ami arról szólt, hogy egy jégkirálynőt meg kell hódítanom két hét alatt, ez pedig pénteken fog lejárni. Csakhogy idővel komolyan, tök komolyan megkedveltem. Különleges. Úgyhogy kérlek, ne rontsd el azzal, hogy elmondod neki - fogta könyörgőre mondandója végét a srác, rettegett attól, hogy tragédiába fullad az egyébként is gyenge lábakon botorkáló este.
Roxy alaposan átgondolta a hallottakat, mielőtt válaszolt volna. Mérlegelt, pro és kontra, érv és ellenérv, végül pedig a következőre jutott:
- Nem hiszek neked - jelentette ki meggyőződéssel szavaiban, Ryan pedig erre lehajtotta a fejét. - Nem adtál okot rá, hogy bízzam benned. Ha ugyanezt elmondtad volna legutóbb...
- De hisz legutóbb még utáltam! Olyan hihetetlenül arrogáns, tele van előítéletekkel, semminek sem képes örülni, és borzasztó igénytelen - sorolta Nicolette azon karakterisztikáit, melyek miatt korábban még csak nem is tekintett rá emberként, nemhogy nőként. - De nem érdekel, most már szükségem van rá, és ezt az egész fogadás izét sosem kell megtudnia.
Talán egy egész percig álltak ott némán, nem tudva, hogy mi a következő lépés. Az apró ablakon át rá lehetett látni a mögöttük fekvő házikóra, melyet éjszakai fénybe burkolt az este sötét leple. A csempe ontotta magából a hűvös levegőt, ők mégsem fáztak. Heves vitájuk, annak lángoktól izzó témája mindkettejüket felperzselte.
- Jól van - egyezett bele Roxanne a hallgatásba. - Úgy fogok tenni, mintha nem tudnék róla. De csak, hogy tudd: ha kicseszel ezzel a csajjal, nem lesz kegyelem. Vannak eszközeim - állította, hátha ezzel sikerül némi tisztességet erőszakolnia bátyjába.
- Köszönöm! - zárta karjai közé a fiatal Zachariah-t önfeledten az idősebbik, ez pedig valódi villámcsapásként érte mindkettőjüket.
Ryan a karjait a lány nyaka köré tekerte, úgy szorította magához, kissé húzva ezzel mesterségesen fekete tincseit, Rox pedig a férfi izmos felsőtestéhez nyomódott, átkulcsolva ujjait háta mögött.
- Hány perctől számít ez a túlzott testvéri szeretet gáznak? - érdeklődte meg Ray Ray, ahogy állát megtámasztotta testvérének kobakján.
- Egy pillanattal a kérdés utántól - lökte el magától játékosan a bátyját Rox, hogy aztán a zárt ajtó felé vegye az irányt, azzal a feltett szándékkal, hogy távozik a helyiségből.
- Egy utolsó kérdés - szólt utána Ryan, aki vele ellentétben nem bírt mozdulni a fürdőszobaszőnyegről, mintha odaszegezték volna. - Szerinted tényleg létezik szerelem?
Roxy elengedett egy sejtelmes sóhajt.
- Persze - vágta rá kapásból, mintha a válasz több lett volna, mint egyértelmű.
- És honnan... honnan tudod? Mármint, honnan tudod, hogy már ott vagy? - bukdácsolt át ezen a kérdésen Ryan, nem pontosan tudta, hogy hogyan fogalmazhatná meg kétségeit ezzel kapcsolatban.
- Ha a másik boldogsága fontosabb, mint a sajátod - adott testvére velejéig hatoló feleletet Roxanne, azzal kattant a zár és minden további nélkül lenyomta a kilincset.

×××

A nappali ülőgarnitúráján Matthew és Roxy a már kismilliószor látott karácsonyi filmeket próbálták kikerülni a televízióban, hogy valami nézhetővel töltsék az este további részét. Ryan - miután megkapta ajándékát apjától, mely némi költőpénzből és pár új felsőből állt - az egész konyhát fényesre pucolta, csupán azért, hogy családja ne nézzen rá ferde szemmel, és kiérdemelje a vendéghozó pozíciót. Nicolette a konyhába lépve azzal a szándékkal nyitotta szóra a száját, hogy végre leléphet.
- Úgy gondolom, hogy már eleget maradtam - jelentette be felvezetés nélkül, mire a pultot takarító Ryan azonnal megfordult, hogy szembe kerülhessen kiszemeltjével. - Ideje mennem. Nélküled - tette hozzá.
Nem látta már értelmét annak, hogy tovább rontsa a levegőt a családi fészekben, Ryannek viszont éppen ekkor volt a legnagyobb szüksége rá: mikor édesapja arca teljesen komorrá válik, Roxanne pedig emiatt egyedül kényszerül tévézni, neki pedig a régi szobájában kell éjszakáznia, mert szülője könyörög neki, hogy maradjon.
- Most nem mehetsz el! - tiltakozott, majd tett néhány bizonytalan lépést a lány felé, hogy aztán megtorpanjon előtte. - Nem engedhetem, hogy egyedül mászkálj a sötétben, még a végén valaki beránt egy bokorba.
Nicolette egy grimasz kíséretében végigtekintett külsején, felöltött ruháin. Való igaz, hogy így már nagyobb volt a kockázat egy esetleges támadásra, mint mikor hátulról inkább tűnt egy eltévedt tízéves kisfiúnak, mint érett nőnek.
- Nem félek - döntötte hátra fejét Nicky, hogy feltekinthessen a másikra.
Ryan ezzel szemben nagyon is félt. Jobban mondva rettegett. Rettegett attól, hogy talán Nicky nem osztja véleményét kettejük kapcsán, hogy talán abban a tudatban kell leélnie életét, hogy hagyta őt kicsúszni kezei közül, pedig mindvégig olyan ijesztően közel volt hozzá.
- Jó - egyezett bele Ryan látszólag, bár ez korántsem volt így, éppen ezért folytatta: - De előbb had mutassak valamit.

×××

A kert kisebb volt, mint amilyenre Ryan emlékezett. Éveken át nem merészkedett még csak a közelébe se, a szomszéd néninek hála viszont éppen olyan rendezett és illatozó virágegyüttes jellemezte, mint mikor még Clarissa viselte gondját. A hátsóajtón kilépve kis terasz várta a pihenésre éhezőket, csakhogy kerti bútor híján mindössze a lekövezett néhány fokos lépcső szolgált ülőhelyként, mely levezetett a fenyőfákkal határolt gyepre. A rózsabokor éppen olyan rémisztően sárga volt, mint azelőtt, a levendulák is a helyükön voltak, csakhogy leanderek terén volt némi változás: lényegesen több volt belőlük, mint korábban, ami minden bizonnyal annak volt betudható, hogy Mrs. Demps tudott az anya imádatáról ezen növények iránt.
A legfelső lépcsőfokon két párna pihent, rajtuk két, egymáshoz egészen közel üldögélő fiatallal.
- Te sosem kertelsz, mindig tudod mit akarsz, és ezt nem félsz nyilvánosságra hozni - törte meg a kínosnak nem nevezhető, sokkal inkább varázslatosan meghitt csendet Ryan, Nicolette pedig szavai közben bólogatós kutyát alakított. - Szóval úgy érzem akkor vagyok tisztességes, ha nem azt csinálom, amit szoktam. Nem valami ócska szöveggel foglak bevinni az erdőbe, hanem nagyon is igaz gondolatokkal. Úgyhogy: Nicolette, meg foglak csókolni - állította megingathatatlan határozottsággal, miközben maga elé bámult, még csak nem is sandított a másikra.
- Kizárt dolog, úgysem fogom hagyni - cáfolt rá a kijelentésre szinte azon nyomban a lány, aki társát követve a messzi utcai lámpák megvilágításában a szélvédett kert virágait kémlelte.
- Perceken belül kiderül. Csak kíváncsiságból: kit csókoltál meg utoljára, Keitht vagy Richardot? Melyiküket kell felülmúlnom? - tudakolta komoly érdeklődéssel hangjában a férfi, reménykedve abban, hogy az utóbbi név fogja válaszként elhagyni Nicky ajkait.
Az utolsó Angliában töltött napjára gondolt. Hajnalban indult a gépe, és jó néhány órányi reptéri császkálás várt még rá aznap, elvégre sok átszállással tudott csak ilyen sebesen meglépni a földrészről. Leérettségizetten már nem találkozott napi rendszerességgel magántanárával, akit ennek ellenére nevelőszülei szívesen láttak, kifogástalan modora és öltözékéről sütő családi vagyona miatt. Utolsó éjszakáján a Mendes házaspár azzal búcsúzott tőle, hogy okosodjon az egyetemen, és gyakran telefonáljon, Richard pedig volt olyan készséges, hogy hajnali kettőkor kivitte a repülőtérre, ahol valóban csókkal köszönt el tőle, valamint azzal, hogy sosem fogja elfelejteni. Keith viszont a megbeszéltek alapján a repülőtér terminálján várakozott és egészen Frankfurtig kísérte az utazót, az oda-vissza útra minden spórolt pénze ráment, mégsem bánta, sőt, ragaszkodott ehhez, bár Nicolette hevesen ellenkezett. Németországban viszont végleg búcsút vettek egymástól. Csókkal.
- Keith volt az utolsó. És mivel ez egy afféle "soha többé nem látlak" csók volt, örülnék, ha azzal múlnád felül, hogy te is örökre búcsúzol el tőlem vele - ajánlotta Nicolette, egy utolsó próbálkozást téve, hátha Ray végre útjára engedi az éjszakába.
- Tehát beleegyezel egy ilyen kontaktusba - vonta le a következtetést szavaiból a továbbra is rendületlenül a leandereket fürkésző Ray, aki kivételesen kontrollálni tudta magát, és minden egyes feltörő emlék útját elzárta, hogy teljes figyelmét a pillanatnak szentelhesse. Nagyon is ínyére volt ez a fajta incselkedő beszélgetés, nyeregben érezte magát, és a fene se tudja miért, de ott, abban a néhány percben felhőtlenül boldog volt.
- Ezt egy szóval sem mondtam - közölte Nicky, ahogy kissé összébb húzta magát, hogy ne fázzon annyira. - De - engedett meg magának egy ilyen szócskát, majd folytatta - tegyük fel, hogy benne vagyok. Csak és kizárólag feltételes módban beszélve, hogyan csinálnád?
Ryan vett egy hatalmas levegőt, attól tartva, hogy szóbeli demonstrációja közben majd képtelen lesz féken tartani vágyait, mégis igyekezett türelmet parancsolni magának.
- Először is mélyen, nagyon mélyen a szemeidbe néznék, azokba a néhol kék, néhol zöld szemekbe - kezdte óvatosan, továbbra is a kerten tartva tekintetét, mintha csak a levenduláknak tartana beszédet. - Utána egyik kezemet a tarkódra csúsztatnám, de csak az egyiket, hogy a másik az esetleges túlmelegedésnél illetlen helyekre vándorolhasson. Aztán minden további nélkül rátapasztanám ajkaimat a tieidre, és mivel ez biztosan egy édes egyesülés lenne, tuti bele is borzonganál. Majd közelebb húználak magamhoz és az ölembe ültetnélek, akkor pedig már nem tudnék uralkodni magamon, nyelvemmel a tiédet simogatnám, aztán áttérnék arcod minden egyes szegletére, nyakadra, arra törekedve, hogy egy hámsejted se maradjon érintetlenül. Az illetlen kezemmel combodat simogatnám, óvatosan és finoman, mintha porcelánból lenne. Talán, ha nem lenne ellenedre, melleidre is rátalálna a kezem, de pontosan tudnám, hogy ez mikor aktuális és mikor nem. Felmordulnék, mikor hajamba túrnál azokkal a rövid kis ujjaiddal, és ajkaimmal újra az ajkaidat kényeztetném, te pedig már csak a pillanat heve miatt is egy kis csípőmozgással ösztönöznél, hogy soha ne hagyjam abba.
És pontosan így is történt.
Hetedik repedés.
Azonban ahogy Nicky ott ült Ryan ölében, teljes mértékig átadva magát a mámorító érzésnek, és a srác a blúza alá nyúlt, nem is egy, hanem rögtön két akadályba ütközött.
- Rajtad két melltartó van? - kérdezte a kelleténél valamivel tolakodóbban, mintha sértve érezte volna magát, pedig erről szó sem volt. Csupán nem látta ezen női húzás mögött az alapvető logikát.
Nicolette hátrahőkölt, bár nem szállt le a másik combjairól, csak éppen annyira húzta ki magát, hogy meglegyen felsőtesteik között a minimális távolság. A rendelkezésére álló egy másodperc elegendő volt arra, hogy kérdőre vonja tulajdon személyét. Ő maga sem értette, hogy miért engedett a csábításnak, egyáltalán miért merült fel benne, hogy csókolózni fog zaklatójával. Miközben csinálták, az egész ésszerűnek, valóságosnak tűnt, így visszatekintve viszont olyan volt, akár egy áttetsző álomkép, melyet piszkosul könnyű semmissé tenni. Nem kívánt felelni a nekiszegezett kérdésre, inkább kinyilvánította gondolatait.
- Nem fogok lefeküdni veled, sem most, sem máskor - jelentette be, olyan hűvösen, mintha a másnapi időjárást ismertette volna. Hirtelen rátalált önmagára, észérveire, így már könnyebb volt felvennie a harcot. Ryan szeretett volna szólni, hiszen azzal is ő tisztában volt, hogy nem fognak ilyesmire vetemedni, mikor kint ülnek a hűvös kövön, esetleg egy házban apjával és húgával. - És nem csak azért, mert nem akarok, hanem mert nem vagyok az a fajta. Nem vagyok olyan, akit egy hét után hanyatt lehet dönteni, sőt, még olyan sem, akit egy év után. Bármennyire is szeretnél kihasználni, bebizonyítani, hogy mennyire hiperprofi vagy nők terén, ehhez rossz embert választottál.
Érzett némi izgalmat, mialatt a szavakat kiejtette, szíve még mindig nem nyugodott meg az előbbi események hatására, azonban kikászálódott a csalódott srác öléből, és befelé vette az irányt. Eltolta a teraszajtót, majd átverekedte magát a mályvaszínű függönyön, így a nappaliban találta magát, ahol Matthew éppen az orrát fújta, Roxanne pedig visítva nevetett egy fergeteges poénon, melyet az egyik szereplő sütött el a filmben.
- Hé, Nicky! - csapta össze a tenyereit örömében a lány, majd meg sem várva, hogy a szólított szóhoz jusson, rögtön folytatta: - Arra gondoltunk, hogy ha te Ryan régi szobájában aludnál, ő meg itt a kanapén, és apa nálam a földön, azzal megoldódna a "ki hol aludjon" probléma - ismertette tervüket önfeledten, melyben kissé túlbonyolították a dolgokat.
Nicolette csak állt ott, a teraszajtó és az előszobába vezető boltív között félúton, a kanapéra bámulva, és az járt a fejében, hogy akaratlanul is belekeverte magát valamibe, amiből a kelleténél nehezebb lesz kimásznia. Azon agyalt, hogy vajon hogyan előzhette volna meg, hogy ilyen mélyre ássa magát Ryan életében. Talán már a legelején, a gyorsétteremben le kellett volna kevernie egyet a srácnak, hogy megértse, ők sosem fognak egy párt alkotni. Talán a piacra nem lett volna szabad elvinnie magával, ahol Peter bevezette őt életének árnyoldalaiba, bár ez sem bírta meghátrálásra Rayt. Talán hagynia kellett volna, hogy az ajtaja előtt száradjon ki, talán rá sem kellett volna hederítenie az ismerősei kopogtatására, talán a motorcsónakázást kellett volna elutasítani, a gyerekpesztrálást, a temetőben ott kellett volna hagynia, talán akkor kellett volna meghúznia a határt, mikor nála éjszakázott, talán nem kellett volna segítenie Pixelnek kimenteni őt arról az alvilági szórakozóhelyről, a reptéri kikísérést is visszautasíthatta volna, de ezt a nevetséges családlátogatást is. Olyan nagy bűn lenne, hogy emögött a töménytelen embergyűlölet mögött szorult belé némi szeretet is, mely Annabelle és Keith jóvoltából kaphatott helyet jéggé fagyott szívének egy eldugott szegletében?
- Ezt nem tartom okos ötletnek, inkább elmegyek - biccentett köszönetképp Nicolette, amiért vendégül látták, csakhogy Matthew apai aggodalmától nem szabadult ilyen könnyen.
- Egy ilyen gyönyörű hölgy nem császkálhat egyedül a sötétben - állította rémülten, Nicolette pedig képtelen volt megérteni, hogy a Zachariah família miért féltette őt ennyire egy esetleges incidenstől, mikor a saját nevelőszülei nem aggódtak emiatt egy röpke percig sem.
Kiszúrta az asztalon Matthew üres pezsgőspoharát, és a mellette lévő üveget is, mely megmagyarázta, hogy miért tekintett olyan szeretetteljesen az alig néhány órája megismert vendégére, csakhogy ez volt az a mozzanat, mikor erősnek kellett maradnia, nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön.
- Bármit elviselek, csak ezt nem - rántott egyet a vállán Nicky, azzal már kint is volt az előszobában, hogy magára erőltesse cipellőjét.
Csukódott a bejárati ajtó, ezzel párhuzamosan pedig Ryan elkezdett kapálózni a függöny mögött, míg végül szembe nem találta magát édesapja megilletődött képével, és Rox villámokat szóró íriszeivel. Levágta magát a párnák közé a kanapéra, és éppen azon volt, hogy megérdeklődje adnak-e nézhető műsort a televízióban, mikor húga felbőszülten talpra szökkent.
- Gyűlöllek! - bökött ujjaival testvére felé, majd papucsban egészen addig trappolt, míg már nem hallották talpainak dübörgését a faburkolaton, mert becsapta maga után a nyílászárót. - Nicolette, várj! - kiáltott utána, aki már az úttest másik oldalán húzódó járdán tipegett hazafelé, és ezen felszólításra sem különösebben tervezett megállni. - Az, hogy elmész, csak azt mutatja, hogy mennyire szíveden viseled ezt az egész ügyet! - folyamodott cselhez a tizenhat éves leányzó, mire Nicky megtorpant.
Lassan, óvatosan fordult vissza, ezalatt Roxanne átsietett az úttesten és elébe ment, hogy szemtől szemben bírja maradásra.
- Illetve - helyesbített az égre emelve tekintetét, hogy ne legyen olyan kínos bevallania füllentését a másik szemébe nézve. - Fogalmam sincs, hogy miért mész el, de valamivel meg kellett, hogy állítsalak.
- Félek - ismerte be Nicolette, nem látva értelmét annak, hogy ne az igazat ossza meg Roxyval.
- Mitől? - kérdezte a fekete szépség.
Odakint hűvös volt már a hőmérséklet, lágy szellő fújdogált, és csupán az utcai lámpák világították meg a beszélgetőtársakat. Valahol a messzi távolban autógumi csikorgása rondított bele az éjszaka lágyan simogató csöndjébe, melynek meghittségét rovarok lágy nesze tartotta fent. Az utcában egyedül a szomszéd ház rendelkezett valamiféle karácsonyi hangulatot árasztó díszekkel, az előkert gigászi fenyőfájára égősort aggattak, valamint lógott le pár girland a tetőről, de ennyiben ki is fújt az ünnepi díszítés, nem volt nagy hagyománya ennek itt Ausztráliában.
- Attól, hogy fontos lesz számomra - felelte Nicolette cérnavékony hangon, melyre magyarázat volt maga a téma, de a számára várfagyasztó időjárás egyaránt. - Mert attól fogva tud fájdalmat okozni.

×♥×

Kedves olvasók!
Szerettem volna korábban előállni ezzel a fejezettel, de ahogy azt már hétfőn is említettem, kissé megterhelőre sikerült ez a hét. Teljesen ki vagyok merülve az éjszakákba nyúló tanulástól, de már csak egy nap van hátra, utána hétvége!
Hogy tetszett a fejezet? Kíváncsi vagyok, hogy ti miként döntenétek Nicky helyében: mennétek vagy maradnátok?
Nagyon köszönöm az előző fejezetekhez érkezett megjegyzéseket, annyira édesek vagytok! ♥ Amint lesz időm mindre válaszolok is!
Millió puszi,
Bia

2015. február 16.

22. fejezet: Őszinte

Maroon 5 - Sugar

Ryan a gépen ülve kapta meg az üzenetet Sunshine-tól, hogy Nicky beleegyezett. Az ablaknál utazott, mellette egy egészen normálisnak tűnő, harmincas éveit taposó házaspárral, és végig csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit fog szólni az apja, és mit fog szólni Roxy, ha megpillantják a házba lépni a kiszemelt nőt. Elvégre előtte ez az ünnep szigorúan családi esemény volt, Roxy egyetlen barátnője sem fért bele, valamint Matthew húga sem, sőt, Pixel is ki volt tiltva. Kíváncsian várta a reakciókat, nem lehetett biztos benne, hogy az apja minek fogja gondolni a lányt: olajnak a tűzre, esetleg békejobbnak?
Ahogy beült az anyósülésre Pix mellé, még mindig csak ezen járt az esze, és barátja sem volt túl segítőkész, megállás nélkül kiakasztó kérdéseket tett fel.
- Ideges vagy? Rox tudja? Látni fogja a régi szobádat? Ki fogja akasztani apádat? Enni fog a kajából? Vettél neki ajándékot? Le fogod fektetni?
Úgy tűnt, mintha Pierre jóval feszültebb lett volna a kialakult helyzettől, mint maga a főhős.
- Gondoltál már arra, hogy az ilyen szitukban inkább valami lelkesítő monológot darálj le, mint ezt a bírósági kihallgatást? Olyan vagy, mint egy védőügyvéd, aki rá akar venni arra, hogy valljam be bűnösségemet. Hát csak úgy szólok, hogy ártatlan vagyok! - emelte meg a kelleténél egy kicsivel jobban a hangját Ryan, spanja viszont nem neheztelt rá ezért, a viselkedését teljesen normálisnak vélte, így inkább elhallgatott és bekapcsolta a rádiót.
Ray Pixel szüleinek a házában lezuhanyzott és átöltözött, majd a haverja ott is maradt, hogy előkészítse a terepet a másnapi eszelős partira, Ryan pedig így kocsival mehetett a díszvendégért. Fél öt előtt két rövidke perccel érkezett meg a társasház elé, így éppen százhúsz másodperce volt arra, hogy még egyszer végiggondolja a dolgokat, utoljára vessen egy pillantást az öltözetére, és elhatározza, hogy sikerre viszi ezt a vacsorát. Hiszen ahogy kivágódott a bejárati ajtó és Nicolette egy pillanatra megállt a járdán, többé már nem gondolkodott.
Eddig mackógatyába rejtett lábait ezúttal egy combközépig érő, szűk, fekete szoknyába bújtatta, míg talpa egy leheletnyi kis sarokkal ellátott, ugyanilyen színű, egyszerű cipőt nyomott. Felül egy halvány rózsaszín, ízléses rövid ujjú blúzt viselt, mely éppen annyira volt begombolva, hogy méltóságteljes hatást keltsen, közelről mégis pontosan ki lehessen venni a lényeget. Halvány, sápadt bőre ezúttal szinte csillogott a Nap mézédes sugaraitól, karkötőjének bizsukövei pedig egyenesen szikráztak. Haja már csupán háta közepéig ért, mogyorószínű tincsei kissé engedetlenül omlottak vállára, mert bár kétségkívül sütővassal mentek neki, természetes hullámai már most kezdtek felülkerekedni. Arca kapott egy enyhe sminket, mely kiemelte természetes adottságait, ajkainak lágyságát, arca pírját, zöldeskék szemeit, és egész tekintetét, melyet - a járdától egészen a járműig - végig Ryanen tartott.
Nicolette hátába lyukat vágott Sunshine és Paige figyelme, egyértelmű volt számára, hogy az ablakból figyelték. Őszintén tartott attól, hogy a lányok kuplerájt hagynak maguk után, pedig abban egyeztek meg, hogy összetakarítják a csinosítás következtében előállt szemetet, mint például Nicky hajkoronájának lenyisszantott darabjait.
Ahogy a lány megtorpant előtte, Ryan rájött, hogy az őáltala olyannyira szeretett, dicsőített "gyönyörű" ide igazán nem illene, így igyekezett valami frappánsabbal előállni, mint elbűvölő, vagy szédítő, esetleg lélegzetelállító, azonban nem jött szó ajkaira. Bár nem is volt szüksége közönséges fecsegésre, Nicolette nem várta el, ráadásul szorult belé annyi szépérzék, hogy maga is észrevegye az egyértelmű változást, mely bár nem vallotta volna be semmi pénzért, de nagyon is elnyerte a tetszését.
- Szia - nyögte ki végül Ryan az első értelmes dolgot, mely eszébe jutott, és melyet garantáltan nyelvbotlás nélkül ki tudott erőltetni magából.
- Szia. Mehetünk? - érdeklődte Nicolette, mert kezdett kissé fázni a délutáni szellőnek hála, ezért jobban érezte volna magát az autó zárt térségében.
- Persze, azonnal - bólogatott kissé túl hevesen a sofőr, azzal bepattant a volán mögé, és csak mikor Nicolette megkerülve a furgont szintén így tett, csak akkor ötlött eszébe, hogy ennél több udvariasságot is mutathatott volna.
Ryan egy térdig feltűrt, kék nadrágot viselt egy fehér felsővel, melyen egy fekete minta volt. Hajával a repülő mosdójában bíbelődött legalább fél órán keresztül, majd a zuhanya után dezodorált egy erős illatú szerrel. Így mikor az utolsó ajtó is becsapódott, és Nicolette a fekete táskáját a hátsóülésre dobta - ami ellen egyébként élesen tiltakozott, viszont kellett egy hely, ahol a kulcsait és iratait tartotta, bár ő jobban örült volna olyannyira imádott pulóverének, akkor legalább nem érezte volna úgy, hogy egy hűtőházban ül -, a két illat egymásnak feszült: a macsós, kissé szúrós és a simogató orgonás parfüm. Fullasztó lett odabent a levegő, ahogy kigördültek a parkolóból, csakhogy Ryan kiváló megfigyelő lévén pontosan tudta, hogy nem húzhatja le az ablakokat, hiszen Nicolette karja már így is libabőrös volt. Elhaladtak néhány építmény mellett, mindketten kínosan bámultak maguk elé, igyekezve nem oxigént cserélni olyan gyakran, mint azt a szervezetük elvárta volna. Azonban ahogy egy pirosra váltó közlekedési lámpa arra késztette őket, hogy megálljanak, egymásra pillantottak és a feszültség, mint egy üvegpohár összetört - kibukott belőlük a nevetés.
- Két óráig vesződtek velem, de minek, ha pillanatokon belül mindketten elpatkolunk ezektől a vegyszerektől? - csapott a combjára két felkacagás között Nicolette. Előtte volt a kép, ahogy az összejövetel után az egész testét lekezeli, ugyanis olyan kiütésekre számított, mint előtte soha. A tusfürdő, a testápoló, a parfüm... az ő bőrét nem erre találták ki.
- Hülyéskedsz? Az egész az én hibám, olyan, mintha megfürödtem volna egy kád dezodorban - szabadkozott Ryan, majd tekintettel Nicolette betegségére, inkább lehúzta mind a négy ablakot, amíg állóhelyzetben várakoztak a megfelelő jelzésre.

×××

Az út további részében a világot nem megváltó, mindennapi dolgokról folyt a beszélgetésük, egészen addig, míg Ryan vészjelzője be nem indult annak hatására, hogy egyre közeledtek a szülői házhoz.
- Figyelj - fordult egy pillanatra a másikhoz, majd tekintetét újra az útra szegezte. A platóra való tekintettel, szokásától eltérően Ray megpróbált minél óvatosabban közlekedni. - Biztos, hogy apa meg Roxy csípni fog, csak... ne légy velük olyan brutálisan őszinte, oké?
Nicolette meglátta ebben a kérdésben a kínálkozó alkalmat, hogy egy kis meglepetést okozzon a vezetőnek.
- Mintha a víznek mondanád, hogy ne legyen nedves.
Odakint csak a szokásos nyüzsgés fogadta a kocsiból kifelé bámulókat. Nem volt különösebben nagy a karácsonyi láz az utcákon, ennek ellenére Ryan megpróbált valamiféle szent hangulatot verni magába, miközben Nicolette kibökte az ominózus mondatot. Ray már legalább háromszázszor látta a filmet, egy röpke pillanat kellett csak, hogy beazonosítsa.
- Megnézted! Te tényleg megnézted! - ámult a srác, mert pofonként (egy simogató, lágy pofonként) érte, hogy kiszemeltje tényleg, tényleg végigülte kedvenc filmjét, pedig nem is rajongott a mozgóképért. - És, nagyon borzasztó volt?
Nicolette csak mosolyogni tudott azon, hogy ilyen hatást ért el, elvégre pontosan ez volt a célja.
- Azt a rengeteg, teljesen fölösleges, hatásvadász lövöldözést és verekedést, meg azokat az idétlen fordítási hibát leszámítva egészen elviselhető volt - ismerte el a lány őszintén, látott ő már ennél förtelmesebb filmet Londonban, Keith társaságában, mely után a fél közönség fel akarta vágni az ereit.
- Beszélsz franciául? Vagy albánul? - hökkent meg Ryan, mert bár még nem volt köztük szó nyelvtudásról, sosem gondolta volna, hogy az áldozata a két nyelv bármelyikét is elsajátította volna.
- Richard folyékonyan beszél franciául és latinul - magyarázkodott a lány. - Rám is ragadt valamennyi.
Bár Nicolette nem kérdezte, a fiú mégis úgy vélte, hogy rajta a sor, hogy kiteregesse az idegen országokban való jártasságából fakadó tehetségét.
- Sosem tanultam nyelveket, de néhány mondat után azonnal felismerem, hogy milyen országról van szó, és a legtöbb európai nyelvből tudok legalább száz-kétszáz szót - vigyorodott el halványan, miközben befordult a megfelelő utcába, ahol már csak néhány ház választotta el az otthontól.
- Mondanám, hogy gratulálok, de ebből a felvágós, kérkedő hangnemből ítélve te éppen erre játszottál. Úgyhogy nem, már csak azért sem - rázta meg a fejét határozottan Nicolette, miközben az autó behajtott a nyitott kerítésen, leparkolt, a motor pedig egy éles hang következtében megadta magát és leállt.
- Megérkeztünk - sóhajtott fel Ryan fájdalmasan, életében nem vezetett még ilyen lassan, részben a méretes jármű okozta potenciális galibák miatt, részben pedig azért, mert szeretett volna minél később célba érni.
Nicolette kezdett egyre kíváncsibb lenni, hogy milyen lehet az a híres Matthew, akit Ryan ennyire meggyűlölt az évek lefolyása alatt.
- Öt múlt hat perccel - bökött a kocsi képernyőjére, ami az időt is mutatta. - Egy kis udvarias késés.
- Örülök, hogy itt vagy - nézett mélyen a lány szemeibe, ugyanis komolyan gondolta: a világot jelentette számára, hogy nem egyedül kellett megbirkóznia ezzel a kellemetlenséggel.
A kocsifeljárótól a bejáratig egy kikövezett út vezetett, melyet kézen fogva tettek meg. Mindketten fel voltak készülve a legrosszabbra: Ryan arra, hogy az apja kivetkőzve önmagából őrjöngeni fog, hiszen félrevezette, azt állította, hogy vegetáriánus lett, ezért külön kosztot igényel, a valóság azonban Nicolette-et jelentette; Nicky pedig arra, hogy Matthew főztje miatt, és a különböző vegyszerektől, melyek aznap érték, a nap végére az egész arca eltorzul, és kínzó fájdalom fogja gyötörni, valamint továbbra is állt az az állítása, hogy nem Ryan társaságában akarta eltölteni utolsó perceit.
A szituáció Nicolette számára egészen átlagosnak tűnt - szerette volna ezt hinni -, ám ahogy Ryan megnyomta a fehér csengőt, mégis volt valami rendellenes abban, hogy jelen volt. Az utolsó pillanatban visszakozni kívánt, megfutamodni még azelőtt, hogy a verseny egyáltalán elkezdődött volna, pusztán azért, mert rettegett önmagától: rettegett, hogy összeomlik. Viszont akkor már késő volt, kattant a zár és a faragott falap mögött egy fekete hajú szépséget pillantott meg.
Roxyba belefojtotta a szót a látvány. A legkevésbé sem akart udvariatlannak tűnni, csakhogy arra, ahogy Ryan ujjai összefonódtak Nickyével, egyszerűen nem tudott mit mondani, legalább öt teljes másodpercig mozdulatlanul ácsorgott, míg a bátyja egy szúrós pillantásától fel nem ocsúdott.
- Öm... bocsánat! - szabadkozott, majd szélesebbre tárta az ajtót, hogy mindketten beférjenek. - Roxanne vagyok - nyújtotta a kezét az ismeretlen felé.
- Nicolette - viszonozta a gesztust a másik.
Amíg ő a cipőjével babrált az előszobában, képtelen volt kihámozni a lábát belőle, Rox halkan, hogy szülőjük ne hallja, megdorgálta testvérét. - Szóval ő a vega, te csaló! Apa ki fog akadni - vezette át ujjait kissé lenőtt fekete haján.
- Ezek ti vagytok? - tudakolta Nicky, egy falon függő képre bökve.
Az aranyozott keretben egy családi fotó pihent, melyen az alig néhány éves Roxy, a kamasz Ryan, és mindkét szülő szerepelt. Clarissa meglepően gyönyörűnek bizonyult a kép alapján, így Nicolette számára világossá vált, hogy ismerőse húga minden bizonnyal tőle örökölhette ezt. Matthew méltóságteljes alakja egyértelmű boldogságról árulkodott, és az egész kép valamiféle idilli hangulatot árasztott; tökéletes család voltak.
- Igen, tizenegy évvel ezelőtt - felelte Roxanne, ugyanis Ryan nem bírt felelni.
Körbetekintve úgy találta, hogy semmi sem változott: a fogason ugyanúgy pulóverek, kulcsok függtek, a cipőtartó roskadásig tele volt lábbelikkel, ezért körülötte is sorakozott néhány pár. A hófehér fal szokásához híven ontotta a szörnyű, nyomasztó emlékeket, a csigalépcső pedig egy karnyújtásnyira volt tőle, valamint a konyha és a nappali bejáratára is rálátása volt. Viszont volt egyetlen különbség: az a fénykép a falon, mely korábbi látogatásai során sosem volt még mostani lelőhelyén.
- Ez mi a fenét keres itt? - förmedt a húgára a szemlélő, legszívesebben azonnal lerántotta volna a szögről a ráfüggesztett családi emlékdarabot.
- Basszus, gondolhatod, hogy nem én tettem ki! - védekezett Roxy, felháborodva annak gyanúján, hogy esetleg ő vétett ekkorát, tudva, hogy Ryan számára mennyire fontos volt a fotó. - Apa becsavarodott - állította teljes meggyőződéssel a hangjában. - Ez a tizedik karácsonyunk anya nélkül.
Nicolette egészen eddig a pillanatig nem érezte át egészen, hogy minek is vált a részesévé azzal, hogy betette a lábát a Zachariah házba. Ez az otthon olyan sebeket rejtett, melyeket nem is sejtett, olyan emlékeket, melyeknek jelentőségét ezidáig nem fogta fel. Furcsamód bűnösnek érezte magát, amiért belerondított egy ilyen eseménybe, mely nyilvánvalóan régi hagyományokhoz kötődött, és semmiképp sem arra volt kitalálva, hogy az ember mindenféle, két hete megismert tyúkokat cipeljen rá. Belemászott egy család életébe - egy olyan családéba, mely tíz év után sem lépett túl egy szívfacsaró tragédián.
- Ricky, nagyon örülök neked! - kiáltott ki a konyhából Matthew, hanglejtése kimerültségről árulkodott. - Öt perc és tálalok!
Nicolette-nek döntenie kellett: kínos jelenlét, vagy fájdalmas távozás? Egyszerűen nem tehette meg Ryannel, hogy tovább rontja az egyébként is romlott szituációt.
- Jobb, ha megyek - jegyezte meg mellékes információként, Roxy éppen benne volt egy mondatban arról, hogy ő igenis megpróbált küzdeni a kép ellen, de édesapja hajthatatlan volt.
Roxanne nekitámasztotta a hátát a falnak, Nicolette kitartott kezével egyensúlyozott a helyiség másik oldalán, úgy próbált visszabújni cipellőjébe, miközben Ryan jéggé dermedt.
- Tessék? Ugye csak hülyéskedsz? Nem mehetsz el most! - ellenkezett azon nyomban, keservesen rettegve attól, hogy egyes egyedül marad az édesapjával szemben. Kettejük vérfürdőre emlékeztető háborúja tíz esztendeje tartott már, és bár volt néhány rengeteg áldozatot követelő nyertes csatája, az aznapit képtelen volt megnyerni némi támogatás nélkül. - Nicky, kérlek! Maradnod kell! Szükségem van rád - fogta könyörgőre a dolgot Ryan.
- Nem tehetem - közölte, próbálva megértetni a kétségbeesett sráccal a művelet miértjét. - Gondolj csak bele, mit fog szólni az apád, ha meglát engem! Fölösleges kitenned magatokat ilyesminek, van így is elég feszültség kettőtök között, ne én legyek a következő.
Már éppen készült beleerőszakolni a másik hevesen tiltakozó bokáját abba a förmedvénybe, amit egyesek naivan cipőnek mertek nevezni, amikor Ryan szabotálta cselekedetét azzal, hogy mindkét kezét megfogta és kettejük közé emelte. Roxynak feltűnt, hogy a személye nem volt kívánatos egy ilyen párbeszédben, ezért inkább beoldalazott a mosdóba, hogy megmoshassa a kezét. Nicolette csak állt ott, fél pár cipőben, kicsinosítottan, és várta, hogy Ryan megszólaljon.
- Idefigyelj! - rántott egyet a karjaikon, hiszen a gesztikulálással még egy ilyen helyzetben sem hagyhatott fel. Kissé lecsitította a hangját, hogy ne legyenek fültanúi az eszmecseréjüknek. - Engem nem érdekel az apám! Azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy jól érezzük magunkat karácsonykor, ha pedig neki ezzel bármi problémája van, hát akkor csessze meg. És ha szívózni próbálna veled... - vigyorodott el játékosan - akkor engedélyed van rá, hogy úgy beszólj neki, ahogy nekem szoktál - biztosította erről, ellentmondva korábbi kérésében, melyben még visszafogottságra kérte kiszemeltjét.
Hatodik repedés.
- Nem fogom meghazudtolni magam - ígérte Nicolette, már azt sem tudta, hogy azt mégis miképp kell.
A konyha éppen úgy festett, mint egy Salvador Dalí kép: egy nagy, értelmetlen katyvasz volt. Ryan sosem értékelte a modern művészetet, ahogy azt a látványt se, ami eléje tárult.
Az ötszög alakú helyiség minden pultját ellepte valami: összevagdosott zöldségek egy falapon, lisztbe göngyölt süteménytészta, saláta prototípusok, kockára vágott húscafatok, és a tűzhely mind a négy platniján főtt valami, valamint a sütő is aktivitást mutatott.
- Amikor azt mondtad öt perc, akkor épp Flashnek képzelted magad? - szórakozott Ryan apja szerencsétlenkedésén. A férfi nem fordult meg, továbbra is háttal állt a két fiatalnak, egy lábos tartalmát kavargatva, kóstolgatva.
- Ezek csak a maradékok, a leves mindjárt készen van - biztosította a sikere felől a fiát Matthew, majd folytatta: - Alaposan megkavartad a napomat ezzel a vega maszlaggal, de ha te... - és azzal megfordult.
Nicolette azonnal felismerte, mennyit változott tíz év alatt a férfi. Fiatalos arcvonásainak már nyoma sem volt, csupán egy meggyötört tekintettel találta szemben magát a vendég. Izmai korántsem voltak már olyan edzettek, karjai kissé gyengének bizonyultak, mintha egész teste belefáradt volna az elmúlt esztendők megpróbáltatásaiba. Egykor ébenszínű hajzatát ősz csíkok tarkították, bár jól láthatóan próbálta ezeket leplezni néhány mesterséges szer segítségével, de az idő vasfogával még ezek sem tudták maradandóan felvenni a versenyt. Azonban az sem volt kérdés Nicky számára, hogy továbbra is egy sármos férfi volt, aki ha kicsit odafigyelt volna magára, könnyű szerrel találhatott volna magának valakit, ha erre vágyott volna.
Amint megpillantotta Nickyt, Matthew kissé elszörnyedt, először hinni sem akart annak, ami nyilvánvaló volt.
- Te nem Roxy vagy - állapította meg csalódottan, majd a fiát kezdte méregetni, aki lazán nekidőlt az ajtókeretnek, nyílászáró híján. - Ray, ki ez? - tudakolta a fiától kihúzva magát, hátha így majd tekintélyt parancsoló lesz a kiállása.
- Apa, ő itt Nicky, a barátnőm - mutatta be a mellette erre felháborodó Nicolette-et Ryan.
- Még csak az kéne! - horkant fel a sértett hölgy. - Matthew, én nem... - tiltakozott azonnal, hogy tisztázza a kettejük kapcsolatát az apa előtt, mielőtt rossz színben tüntetik fel. Nem volt ő egyszerű szajha, aki csak úgy becserkészte magának a srácot, ugyanis éppen valami ilyesmi feltételezés sütött a legidősebb arcáról, miközben Roxy elhagyta a fürdőszobát, hogy közelebbről figyelhesse az egyre izgalmasabb történéseket.
- Neked én Mr. Zachariah vagyok, te neveletlen leány! - szakította félbe élesen az apa, mire Nicolette szemei elkerekedtek. Matthew mentségére legyen mondva, hogy ilyen meglepetésre nem számított, még a fiától sem. - Nicky és Ricky... hát ez édes - gúnyolódott visszafordulva a leveséhez a férfi, miközben egy paradicsomos szószt kezdett kavargatni.
Nicky kérdően pillantott fel Ryanre, aki egy biccentéssel adta tudtára, hogy elfelejthet mindent, amit a brutális őszinteség mellőzéséről mondott. Ryannek sem volt ínyére, hogy szülője így beszélt Nickyvel, viszont azt is tudta, hogy nem védheti meg, ugyanis a lány kezdettől fogva sokkal ügyesebben védte meg önmagát, mint bárki, akit ismert.
- Már megbocsásson, de miből gondolja, hogy ítélkezhet a neveltetésem felett? Nem szolgáltattam okot arra, hogy kegyetlenül bánjon velem. Ryan meghívott, úgyhogy ha Ön nem lát szívesen, azt sajnálattal hallom, de ez nem változtat az ittlétemen, ezért úgy vélem mindketten jobban járunk, ha inkább Ön változtat a hozzáállásán.
Roxy megbökte a bátyját hátulról, és egy elítélő pillantással adta tudtára nemtetszését, udvariatlannak találta a lány megnyilvánulását apjával szemben, Ray azonban elintézte őt egy legyintéssel, hiszen kiválasztottja minden egyes szava színigaz volt.
Matthew rátámaszkodott a pultra, fejét ledöntötte, úgy felelt:
- Igazad van, te nem tettél semmi rosszat - adott igazat Nicolette-nek, aki erre csak egy biccentéssel reagált, Ryan viszont egy önelégült vigyorral, mely egy pillanattal később le is hervadt arcáról. - Ryan, beszédem van veled - fordult a fia felé Matthew.
- Toljad - adott rá engedélyt Ryan.
- Odafönt! - bökött a plafon felé a férfi, érzékeltetve, hogy a készülőben lévő csevej csak és kizárólag kettejükre tartozott.
Ryan a vele érkezőre pillantott kérdőn, arra utalva, hogy a lány nem bánja-e távozását, Nicolette pedig természetesen nem ellenkezett, ennek jeléül félreállt, hogy az apa maga mögött hagyhassa néhány percre a konyhát, bár szólt a lányának, hogy addig ügyeljen a főztjeire.
Roxy így szülőjét helyettesítve kezdett forgolódni a konyhában, Nicolette pedig jobb híján bemerészkedett a nappaliba, hogy ott is kicsit körbeszaglásszon, hátha rálel valami érdekfeszítőre. Azonban csak ült a kanapén, a fekete tévéképernyőt bámulva, és azon csikorogtak agyának fogaskerekei, hogy milyen olcsó kifogással tudna huzamos időn belül olajra lépni. Őszintén semmi kedve nem volt ehhez a fölösleges estéhez, melyet emberek között kellett töltenie, kik csordultig voltak keserűséggel, előítélettel és negatívummal - pont, mint ő. Neki pedig elég volt, hogy önmagát el kellett viselnie, nemhogy több, hasonló embert.
Richard szülei jutottak eszébe: a jómódú angol házaspár, akár két császár, úgy éltek a skót nagyvárosban, megáldotta őket az ég három gyönyörű, munkájukban sikeres gyermekkel, és tulajdonképpen sírig tartó boldogsággal. Viszont Nicolette messze túllátott ezen, ő kiszúrta az idilli nyugdíjas évek mögött rejlő ámításokat, hazugságokat, azt, hogy hogyan jutott vagyonhoz a család, valamint, hogy miért is volt Richard olyan, amilyen. Elvégre minden nevelés kérdése.
Nicolette egészen belemélyedett az emlékekbe, miközben egyre hűvösebbnek érezte az egyébként kellemes hőmérsékletű helyiséget, csak arra eszmélt fel, hogy Ryan elkiáltotta magát:
- Vályúhoz!
Úgyhogy kénytelen volt feltápászkodni és csalódottan konstatálni, hogy egy értelmes kibúvót sem sikerült kisütnie az idő alatt, míg apa és fia rendezték soraikat.
Az étkező közvetlenül a konyhából nyílt, és egészen apró kis szoba volt, csupán egy hosszúkás fekete asztal foglalt helyet benne, melyet egy ízléses fehér-vörös terítővel takartak le, valamint a tapéta dizájnjához passzoló székek, összesen hat darab. Ebből négy helyet csicsás tányérok meg evőeszközök és szalvéták foglaltak el, középen valami karácsonyi giccs, mely minden bizonnyal minden évben ott rontotta az összhangot.
A vacsora meglepően csendesen indult. Nicolette éppen salátát falatozott előétel gyanánt, mellette Ryan pedig magába döntött legalább egy kiló, ízletesen festő füstölt sonkát sárgadinnyével, miközben a vele szemben ülő apjával szemezett, mindketten arra akarták rávenni a másikat, hogy kezdeményezzenek bájcsevejt, ugyanis ha a főételre váró Roxy vetemedik ilyesmire, akkor abból minden bizonnyal nem sül ki semmi ünnepélyes. Matthew attól tartott, hogy lánya majd a karácsonyi összejövetel kellős közepén fog szerelmi tanácsot kérni az újonnan érkezett női vendégüktől, egyneműségükre való tekintettel, nyilván nem ismerte még eléggé Nicolette-et. Ryan viszont látta maga előtt, ahogy húga megosztja minden egyes mocskos szokását a lánnyal, ami egyenlő lett volna egy világkatasztrófával. Eközben Nicolette az étkezésre koncentrált, teljesen belemerült a hárombabos salátába, részben azért, mert különösen ízlett neki, részben pedig azért, mert igyekezett kimaradni az esetleges családi perpatvarokból. Úgy vélte, ha nem néz fel, talán megkímélik az ilyesmitől. Őszintén semmi kedve nem volt ilyesmikbe bonyolódni, fölösleges energiát szívott volna el tőle, pedig feltöltöttnek kellett maradnia, feltett szándéka volt, hogy az étkezés után egyedül sétál haza.
Végül Matthew úgy döntött, hogy a legidősebb, legbölcsebb lévén ideje felráznia a társaságot.
- Nicolette, nem mesélnél kicsit magadról? - vetette fel az édesapa, mire a kérdezett óvatosan ráemelte a tekintetét, hogy meggyőződjön róla, tényleg feléje irányult-e a kérdés, és sajnos nem tévedett.
- Nem tartom jó ötletnek - felelte elutasítóan Nicolette, igyekezve megértetni az apával, hogy ha ő lefesti előtte életpályáját, abban nem lesz köszönet.
- Pedig szívesen megismernélek! - közölte a szülő egy mesterkélt mosollyal, mely Nickyben azonnal ellenszenvet ébresztett. Nem szívlelte az olyan embereket, akik megjátszották magukat, még kevésbé azokat, akik erre kérték társukat. Annyira pedig már ismerte Ryant, hogy képesnek tartsa ilyesmire: felkérte az apját, hogy játssza el a vendégszeretetőt, ettől pedig mélyről feltörő undort érzett. - Mesélj a szüleidről!
Nicolette rendes körülmények között előadta volna a már jól megszokott kis sztoriját, miszerint apjáról semmit sem tud, édesanyja pedig belehalt a szülésbe. Csakhogy továbbra is visszataszítónak vélte kettejük viselkedését...
Megérdemelni a drágalátos vacsorájuk, hogy megfűszerezzem az igazsággal - gondolta.
- Nos - helyezte evőeszközeit tányérjára, nehogy a késsel kezdjen el gesztikulálni, ha esetleg elkapná a hév. - Édesanyám, mint oly sok más tinilány az ő idejében, halálosan szerelmes volt a '90-es évek hírhedt rock and roll ikonjaiba, betéve tudta minden egyes dalukat. Mikor tizenhat éves volt, nyáron munkát vállalt a nagybátyja szállodájában Londonban, és történetesen ekkor inkognitóban bevonult a recepcióra egy bizonyos Dark Knights névre hallgató banda, annak öt tagjával, és a legeldugottabb szobát kérték. Anyám pedig, makacs fruska lévén addig nem nyugodott, míg ki nem derítette, hogy kik ők, mely néhány órán belül nem csak, hogy kiderült, de ki is szivárgott, özönlöttek az újságírók a hotelbe, a tulajdonos viszont nem engedett a követeléseiknek, így nyugodtan alhattak a közel negyven éves férfiak. Anyám volt beosztva takarítónak reggel, úgyhogy kilenckor, kijelentkezésük állítólagos időpontjában kopogtatott, addigra viszont már csak Ed Flick, a dobos maradt a szobában, aki nagy nőcsábász hírében állt, és alig tíz perc alatt el is csavarta anyám fejét, aki egyébként is bele volt zúgva Edbe, és ott helyben meg is fogantam - fejezte ki magát a lehető legfinomabban Nicolette, attól félve, hogy a kidülledt szemekkel falatozó Matthew esetleg megfullad egy hevesebb szótól. - Aztán... mikor anyám három hónappal később átverekedte magát néhány biztonsági őrön, átslisszolt pár szalag alatt és egy koncertjük végén közölte vele a hírt, Ed az öltözőjében úgy elverte őt, amiért nem vetetett el, hogy mentő vitte el, majdnem el is vesztett engem, viszont a menedzserük, és ezáltal a sajtó is úgy állította be, mintha anyám megfenyegette volna, sőt, egyenesen nekiment volna a pasasnak - fröcsögte az utolsó szót gúnyosan. - Apja egyedül nevelt öt gyereket, nem kellett neki még egy éhes száj, úgyhogy kidobta otthonról, az iskolatársai nevetség tárgyává tették és a barátnői ringyónak nézték, szóval a szülésig a valamivel idősebb unokatestvérénél húzta meg magát. A szülőszobán pedig nem bírta a küzdelmet, a szíve felmondta a szolgálatot ennyi mértéktelen stressz után, viszont mindezt lejegyezte arra az esetre, ha nem tudná ő maga személyesen elmesélni nekem, a firkálmánya pedig velem együtt érkezett a zárdába, ahová kerültem születésem után. Persze a szívtelen nevelőim, az apácák gondosan elrejtették, hazugságokkal tömték a fejem, és csupán Annabelle nővér volt olyan jó hozzám, hogy távozásom előtt a kezembe nyomta az iratot - tett pontot a történet végére a lány, nem törődve azzal, hogy az asztal további három tagja nyitott szájjal bámult rá, szinte megbabonázva hallgatták. - Úgy vélem, hogy a szüleim bimbódzófélben lehervadt, felettébb romantikus kapcsolatának ismertetése mindenki számára meghozta a kellő étvágyat. Javaslom a főétel tálalását - vetett egy lesajnáló pillantást a legidősebb Zachariah-ra, aki erre, mintha katonai parancs lett volna, azonnal felpattant és a konyhába sietett, hogy ellenőrizze a sültet, Roxy pedig, bár teljesen le volt taglózva, és döbbent pillantásokat küldött Ryan felé, úgy döntött beviszi a salátákat a konyhába, így teret adva a további fogásoknak.
Ryan szinte azonnal szóra nyitotta a száját, mikor kettesben voltak, bár gondolatban már régen beledőlt kardjába. Képtelen volt elhinni, hogy ennyire lenézte választottját, pedig ő tulajdonképpen nem tehetett a génekről, melyeket hordozott, valamint minden bizonnyal ártott a fejlődésének az a bizonyos kórházi látogatás három hónapos magzatkorában.
- Nem hiszem el, hogy ezt eltitkoltad előlem - fordult teljes testével a hölgyemény felé csalódottan. - Elmondhattad volna azon az éjszakán.
- Hogy aztán ilyen képet vágj? - vetett rá egy kifürkészhetetlen pillantást Nicky, magyarázatot adva rá, hogy miért nem osztotta meg fogantatásának fabuláját. - Most is csak azért ismertem be az igazságot, mert nem nézem jó szemmel, ahogy apád előadja a vendégszeretőt. Ha nem lát szívesen, akkor csak miattad ne tegyen úgy, mintha kicsit is érdekelném.
- Nagy tévedés! - emelte a magasba mutatóujját Ryan. - Engem nem lát szívesen.

×♥×

Kedves olvasók!
Azt hiszem, hogy az utolsó családi titokról is lekerült a lepel. Ilyesmire gondolatatok Nicky apjával kapcsolatban? Mi a véleményetek a vacsora indításáról?
Dolgozatokkal sűrűn tűzdelt hét áll előttem, ezért nagyon hálás lennék, ha gondolnátok rám az elkövetkezendő napokban! Köszönöm! ♥
Továbbá el sem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy ilyen pozitívan fogadjátok a történet alakulását!
Legyen csodás, sikerekben gazdag hetetek,
Bia