8. fejezet: Randevú

One Direction - Kiss You

Hősnőnk félve pipiskedett a kukucs lyukhoz, miután háromszor kopogtattak ajtaján. Úgy tűnt nem hiába, hiszen Ryan eltorzított, vigyorgó képű alakjával találta szemben magát.

- Még mindig nem adtad fel? - horkant fel unott hangon a lány, anélkül, hogy egyáltalán résnyire nyitotta volna a bejárati ajtót. A hangszigetelés nem volt a legjobb, így Ray is érthette, bár tompán.

- Jobb ha beadod a derekad, mert addig fogok itt állni, amíg be nem engedsz - kacsintott egyet, remélvén, hogy a kiszemeltje a lyukon át figyelni, csakhogy addigra ő már rég a komódján ücsörgött, azon tűnődve, hogy mivel érdemelte ki ezt a nem kívánt figyelmet.

Nem fért a fejébe, hogy miért nem üldöz egy nála sokkalta szebb, könnyebben megkapható lányt. Azt még valamelyest megértette volna, ha a kihívás kedvéért koslat utána, csakhogy fogalma sem volt, hogy miért lett éppen ő az alanya ennek a kísérletnek. Vajon becammogott a gyorsétterembe és spontán rábökött a leányzóra? Vajon előre megtervezte, hónapokkal korábban feltérképezte őt, lakhelyét és szokásait? Vajon szexre pályázott, vagy annál valamivel többre?

Ryan eközben sorra vette a lehetőségeit, újra és újra lepörgette a fejében az elképzelt jeleneteket, átismételte a begyakorolt poénokat és még egyszer átszelte ujjaival hajzatát. Készen állt arra, hogy belépjen az oroszlán barlangjába, csakhogy a vadállatnak esze ágában sem volt ajtót nyitni.

- Felőlem addig ácsorogsz itt, ameddig csak akarsz - közölte Nicolette, felpattanva eddigi ülőhelyéről. A konyhába indult, hogy ellenőrizze háziállatait, Ray pedig megpillantotta a kínálkozó lehetőséget, hiszen bizonyíthatta eltökéltségét ha helyet foglal a hűvös kövön és türelmesen vár. Előhalászta zsebéből telefonját, bekapcsolta mobilinternetét és szörfözni kezdett a világhálón, tudva, hogy sokáig ott lesz.

A lépcsőház kongott az ürességtől, és a kinti, fullasztó hőmérséklettől eltérően egész kellemes volt az idő. Ray Facebookon üzent Pixnek, aki arra biztatta, hogy ameddig csak lehet, maradjon ott. A srác sem tervezett másképp tenni, csakhogy annak ellenére, hogy aznap még nem evett és nem ivott túl sokat, tudta, hogy előbb-utóbb szüksége lesz a mosdóra.

Nicolette a kanapén elterpeszkedve morfondírozott. Két férfinek sikerült eddig utat törni a szívéig, egyikük Richard volt, a magántanára tizenegy éves korától, a másik pedig Keith, a rendőrtanonc. Előbbi az összes lehetséges módon kihasználta a lányt, ki ennek ellenére sokáig táplált gyengéd érzelmeket iránta, utóbbi pedig tiszta szívéből szerette, csakhogy a lány faluból való távozása megszakította kettejük kapcsolatát. Richard külseje minden volt, csak igazán pedagógiai nem, sütött róla, hogy rosszfiú, Keith jámbor arccsontozata és szelíd szemei pedig arra engedtek következtetni, hogy érző lélek. Így felmerült a lányban egy újabb kérdés: vajon létezik farkasbőrbe rejtett bárány? Bizonyára nem.

Amíg a lány az interneten böngészett online iskolák után - kezdte már unni a webdesigneri melót, szeretett volna valami mással foglalkozni -, cicáival az oldalán, addig Ray az ajtó másik oldalán felnyomott egy selfie-t Instagramra, kiposztolta Twitterre, hogy unatkozik, és már az összes bekövetett Youtube csatornáján behozta a lemaradást - azért tehette ezt ilyen könnyedén, hiszen biztos volt abban, hogy a lány sosem fog ezekről tudomást szerezni -, mivel méretes zsebei majdnem mindig helyet adtak kedvenc fekete fülhallgatójának. Főleg, mivel ezúttal nem úgy érkezett női lakhoz, ahogyan korábban tette: íratlan szabály, hogy egy hölgylakást csak akkor szabad egyáltalán megközelíteni, ha legalább három óvszer megbújik a zsebben. Viszont ez alkalommal még a nagy Ray Ray Zachariah is biztos volt abban, hogy nem számíthat huncutkodásra.

×××

Három veszettül unalmas óra után már nem igazán bírt magával a srác, szomjúsága kínzó volt, lábai elgémberedtek, mert a hideg kő miatt lábszárán ücsörgött, hosszú perceken át pedig csak bámult maga elé és próbálta megfejteni, hogy miért csinálja ezt. Aztán megvilágosodott: dicsőség, szafari és Sydney.

- Meg tudnál dobni egy korty vízzel? - tudakolta Ryan nekidőlve az ajtó falapjának. Legszívesebben kólát kért volna, de ez is azt bizonyította, hogy gyorsan tanul: biztos volt benne, hogy vízen kívül mást nem tart otthon a lány.

Nicolette csak tompa hangok füzérjét hallotta, azonban értelmet nem tudott hozzá társítani. Felemelte számítógépét öléből és óvatosan az asztalra helyezte, felállt és kelletlenül megindult, majd megtorpanva a hallban megszólalt:

- Mi? - kérdezett vissza, felvonva egyik szemöldökét.

Nem mi, hanem te - pontosított fejben Ryan, hiszen anyja is mindig ezekkel a szavakkal rótta fel neki, ha udvariatlanul viselkedett.

- Azt hittem már rég elmentél - tette hozzá Nicolette, hiszen az állásajánlatok átfutása közben meg is feledkezett zaklatójáról. Meghökkentette, hogy tényleg itt maradt, és őszintén kezdte megrémíteni a dolog, elvégre elszánt férfival volt dolga.

- Megmondtam, hogy nem megyek sehova - emlékeztette erre a fogadalmára a srác, majd mutatóujjával végigsimított a fán, hátha ez a forró érintés eljut a lány jéggé fagyott szívéig, ki csípőjén pihentette mindkét kezét, amint alig fél méterre álldogált a bejárattól. Nos...

Első repedés.

- Egy korty víz nagyon jól jönne - jegyezte meg egy pillanattal később Ray, visszatérve az eredeti kérésre, hiszen kiszáradt torka legszívesebben könyörgött volna valami folyadékért.

Csönd támadt a másik oldalon, aztán alig egy perccel később kettőt kattant a zár és a befelé nyíló ajtó mögött centiről centire megjelent Nicolette, egy átlátszó, henger alakú poharat tartva kezében, mely szinte csurig volt színtiszta vízzel. Semmi kedve sem volt szerepelni az újságban, azon megközelíthetetlen lányként, kinek szilárdsága miatt dehidratálódott az ajtójában várakozó udvarlója - bár már rég hidegen hagyta mások véleménye, elég volt egy zaklató is -, hisz úgy tűnt képes lenne a végsőkig lábtörlőjén várakozni. Ray ezt egy lépésként fogta fel, melyet ő tett meg egy olyan labirintusban, melyet gyerekkorában úgy szeretett, ahol az egeret kell eljuttatni a sajthoz. Ő volt az egér, a lány meg a sajt.

Szó nélkül nyújtotta feléje a poharat a lány, a másik pedig el is vette azt, majd mielőtt észbe kaphatott volna, Ryan kapva kapott az alkalmon és bent termett a lakásban. Önelégült vigyora azt jelezte, hogy győzelmet aratott, a házigazda viszont csak megrántotta a vállát és visszatért komfortos ülőhelyéhez, hol macskái már hiányolták. Ray örült az egyedüllétének, hisz így nem kellett lepleznie kíváncsiságát, és tüzetesen megvizsgálhatta kiszemeltje élőhelyét.

Legelőször az üresség tűnt fel neki, és a színek egyértelmű, szemet szúró hiánya. Mintha egy szivárvány végigsepert volna itt, magával rántva mindent, ami nem ótvar barna és mocsok fehér. Egy apró komód volt csupán a fogasok alatt - melyeken trendi bundák és szegecses bőrdzsekik helyett egy árva pulóver lógott -, valamint néhány sarokba hányt sportcipő. Tulajdonképpen ezt még meg is értette volna az idegen, hisz jégkirálynőről beszéltünk, bár előre félt tovább barangolni a lakásban. A helyiség végén kétfelé vezetett az út, az egyik három ajtót tárt elé, a másik pedig a konyhával egybekötött nappalit. Mivel Nicolette is ez utóbbiban foglalt helyet, gondolta tolakodó lenne benyitni a hálószobájába, így inkább megszabadult a cipőjétől és bemerészkedett a főzőtérbe. A konyha egészen átlagosnak tűnt, bár ismét feltűnt az ótvar barna színvilág, de Ray már azt is értékelni tudta, hogy egyáltalán vannak bútorok. A teljesen mindennapi háztartási gépek mellett - melyek meglepően újnak, sosem használtnak tűntek tisztaságuk miatt - az ezüstös színekben játszó, fényben megcsillanó hűtőszekrény foglalt helyet, melyet hősünk nem zavartatva magát egy erős mozdulattal kitárt. Nem igazán tudta, hogy mire is számított egy ilyen lánynál. Nem volt tele üdítőkkel az ajtó polcos szerkezete, nem mosolyogtak vissza rá szintetikus gyümölcsökkel megtömött joghurtok, a mélyhűtőben nem volt mirelit pizza, de egy árva szelet hús sem. Csak a zöldségek meg a gyümölcsök, semmi más az égadta világon. Viszont ahogy megpördült, hogy a nappalit vehesse szemügyre, ismét normális környezet fogadta: kanapé és fotelok által közrefogott piciny dohányzóasztal, mellyel szemben egy tévé függeszkedett a falról.

Nicolette fel sem nézett a cikkből, mely a húszas éveiben járó nők elhelyezkedéséről szólt Ausztráliában. Meg kellett fontolnia az állásváltást, hiszen csak akkor volt szabad felmondani, ha már biztos megélhetés várta a másik oldalon. Gyűlölte az internet hazug, csaló világát, melyben az ember azt tehetett, amit csak akart. Pontosan olyan volt, mint a való élet, annyi különbséggel, hogy itt a szélhámosoknak nem szabott határt a Föld végessége. Ki akart lépni ebből, valami kézzel foghatóval dolgozni, mert ismét közel volt ahhoz, hogy egy vonat elé vesse magát. Nem akart ő meghalni... csak jócskán elege volt már az életből. Ahogy megengedett magának egy kósza pillantást a felcsillanó szemű betolakodó felé, felismerte, hogy ez a díszmadár éppen az ő ellentéte: üvöltött róla, hogy az élés a kedvenc elfoglaltsága.

Könnyű lehet úgy, ha valaki tudja hogyan kell - vakarta meg a feje búbját, miközben leszaggatta magáról pulóverét.

Ryan levágta magát az egyik fotelbe, hogy aztán körbetekintve a távirányító után kutasson. Megakadt a szeme a kanapén böngésző lányon, kinek könyökét egy szürke cicus böködte, minden bizonnyal simogatást kunyerálva, az asztalról pedig egy másik, fehér szőrű, mégis barnás pofájú és talpú macska figyelte őt feszülten.

- Hogy hívják őket? - tudakolta a fiú, megpróbálva őszinte kíváncsiságot kölcsönözni hangjába, habár utálta a macskákat.

Nicolette felsóhajtott és a srácra emelte a tekintetét, aki csak vigyorgott rá. Tudta, hogy most már képtelen kirúgni, beengedte az otthonába, és innen már csak önszántából léphet ki, mert sem határozott kijelentéssel, sem pedig erőszakkal nem tudja távozásra bírni Rayt. Így utolsó fegyveréért nyúlt: megpróbálta önmagát adni, ami eddig majdnem mindenkit elüldözött maga mellől. Bár a fiú azt hihette, hogy Nicolette végre feladta a próbálkozást és végleg beadta a derekát, igazából ez is csak egy kísérlet volt, hiszen biztos volt benne, hogy az érdektelen személyisége és hideg szavai majd elijesztik a srácot.

- Ő Patricia - bökött a birman felé csöndesen -, ő pedig Keith.

Nicolette-nek a szeme se rebbent e két név említése közben, de Ryan így is biztos volt benne, hogy jelentést hordoznak.

- Helyesek - húzta fel lábait a fotelba, hogy aztán állát térdein pihentethesse. Szerette ezt a pozíciót, mintha lábszárai pajzsként védték volna ilyen helyzetekben. Beszélgetőtársa egyik szemöldökét felvonva tekintett fel egy pillanatra, majd már vissza is tért a cikkhez.

Továbbra sem tudta lekötni a lány figyelmét, aki az olvasott sorokra koncentrált a számítógépén. Kellett találnia egy módot, amivel ráveheti, hogy félretegye kütyüjét. Az ilyesmit már volt szerencséje gyakorolni, hiszen gyakran kellett feldobnia érdekfeszítő témákat, hogy Pierre tekintete a monitorról őrá vándoroljon.

- Meg akarlak ismerni! - vallotta be, és bár a valóság éppen ennek ellentéte volt, Nicolette mégis fölsóhajtott, hogy aztán gyengéden arrébb taszítsa a brit rövidszőrűt és elhelyezze laptopján az asztalon, Patricia mellett.

- Egy jó okot mondj arra, hogy miért - kérte őt a lány, miután megvakarta ezúttal kapucni által nem fedett feje búbját, Ryannek pedig csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire hosszú a haja. Éppen készült volna kibökni valami "mert gyönyörű vagy"-hoz hasonló sablont, csakhogy Nicolette előre kikerült ezt: - Egy igazit!

Így hát a betolakodó kibökte első értelmes gondolatát:

- Mert te más vagy.

- Nem hinném.

- Egy játékkal bebizonyítom.

- Egy játékkal?

Ray gyermeki lelke mindig is rajongott egy szórakoztató játékért. Kisebb korában, még édesanyja halála előtt órákat töltött a húgával, a legújabb Playtation játékokat tesztelték, értékelték és szidták. Roxy alig múlt öt éves, de már mesteri szintre emelte videojátékos képességeit, nyolc évvel idősebb testvérét gyakran sikerült elpáholnia egy-egy autós versenyen. Édesanyjával a ne játssz az étellel szabályt szegték meg legalább egymilliószor, hiszen sütés-főzés közben előszeretettel készítettek ketchup festményt a csempére, vagy dobálták egymást összenyálazott kenyérmócsingokkal. Apjával egész hétvégeken át képesek voltak azzal szórakozni, hogy szerepet cseréltek és úgy jártak fel-alá a lakásban. A kis Ricky fontoskodva, apja mély hangját imitálva dorgálta meg Roxy, amiért az nem pakolt össze a szobájában, ez pedig folyton mosolyra késztette a picit. Matthew pedig feleségét, Clarissát ugratta azzal, hogy fia bűnbánó arckifejezését felvéve bevallott egy-egy szégyenletesebb jegyet. Igazi család voltak, csakhogy a tragédia után minden megváltozott. A játéknak azonban nem volt vége: Ray számára folytatódott. Kaszinók, szerencsejáték és vetkőzős póker formájában.

Nicolette számára a játék szó egészen másfajta jelentést hordozott. Világéletében játékszernek érezte magát, ami valamiféle öröklődő betegség lehetett nálunk, elvégre édesanyja is erre a sorsra jutott. Csakhogy kettőjük között az volt a különbség, hogy Patricia előbb kiszabadult a mókuskerékből, a halál édes megnyugvást biztosított számára. Nicolette Istenbe vetett hitét alig néhány évesen vesztette el, mikor felismerte, hogy az apácák igazából nem is hívők - csupán görcsösen kapaszkodnak egy áhított személybe, ki soha nem is létezett. Végtére is... milyen istentisztelő az, ki kezet emel egy gyerekre? Milyen nevelőszülő az, ki a gyámságot vizsgáló előtt nyájasan viselkedik örökbefogadottjával, máskor viszont számára káros ételekkel tömi, megkeseríti életét? Milyen kisdiák az, ki az öngyilkosság küszöbéig kerget egy ártatlan gyermeket? Milyen tanár az, ki kikezd a diákjával és kierőszakolja belőle a szerelmet? Milyen élet az, melyben az emberrel rongybabaként bánnak, kiszolgáltatott, és egyszerű játékszer?

- A játék neve Megfigyelő, de ki kell mennünk hozzá a teraszra - bökött a válla fölött a már előzőleg megfigyelt, ritkán használtnak tűnő kinti térre, melynek átlátszó ajtaja tárva nyitva állt.

- Csak azért, mert a Földön élők közül majdnem mindenki ugrik, ha fütyülsz, még nem jelenti azt, hogy én is köztük vagyok - jegyezte meg Raynek nem tetsző hangsúllyal a lány, miközben Patricia megérezte a kettőjük közötti feszültséget, és ráfújt az idegenre.

- Sértené az egódat vagy az elveidet, ha legalább egyszer megpróbálnál kedves lenni valakihez? Én értem, hogy az életedben eddig megfordult emberek megbántottak, de az a maroknyi személy nem ok arra, hogy mindenkit ellökj magadtól! Menj a hálódba, nézz bele a tükörbe és tedd fel magadnak a kérdést: biztos így akarom leélni az életem? - váltott Ray a "lecseszős" hangnemére.

Bár ez csak egy légből kapott, spontán gondolatsor volt, melynek a megmondója fejében különösebb értelme nem volt, mégis mintha a hallgatófél lelkéig hatolt volna. Nicolette érezte, hogy igaza van, mégsem sikerült meggyőznie afelől, hogy ő lenne az, aki majd megváltoztatja benne ezt a tévhitet. Megpróbált úgy tekinteni a fotelját összekoszoló egyénre, mint férfira, mégsem találta őt vonzónak - amit eddig megismert belőle, az a legkevésbé sem nyerte el a tetszését.

- Nincs tükör a lakásban - helyesbített a lány, Ryan válasza pedig az arcára kiülő döbbenet volt, összevont szemöldöke és résnyire nyíló ajkai. Ezt még egy jégkirálynőtől is sokkolónak érezte.

- Akkor honnan tudod... honnan tudod, hogy jól nézel-e ki? - tette fel az elméjét elborító kérdések közül az egyiket. Elképzelte Nathan arcát, mikor megosztja vele ezt az érthetetlen életvitelt. A srác ugyanis képtelen volt egy órát kibírni anélkül, hogy ne bámulna bele bamba képével egy visszatükröződő felületbe, hogy aztán mindig magánál tartott összecsukható fésűjét párszor átvezesse hajszálai között.

- Talán ez a legnagyobb különbség kettőnk között - jelentette ki meggyőződéssel szavaiban Nicolette. - Én megtanultam, hogy nem kell megfelelnem másoknak, így inkább megfelelek magamnak. Ezzel szemben te mások véleményére építesz, ezért sosem leszel képes elfogadni önmagad.

- Nicky, ez...

- Nem Nicky, hanem Nicolette! - javította ki reflexszerűen, a neve mindig is fontos volt számára. Nem véletlen, hiszen édesanyja kívánsága volt, hogy így nevezzék el, bár egyre inkább kezdte azt hinni, hogy nem hihet el mindent, amit az apácák kiskorában közöltek vele.

Ray Ray felsóhajtott.

- Most akkor kijössz a teraszra játszani, vagy sem? - tette fel a kérdést szárazon, mely mintha egy kisdiák szájából hangzott volna, éppen miután megráncigálta a leányka copfját.

Voltak odakint olyanok, akik őrült táncmozdulataikkal kápráztatták el a közönséget egészen pici koruk óta, mások hangjuk lágyságával nyerték meg maguknak az embereket. Sokaknak elég volt megszólalniuk, az őket körülvevők már szakadtak a nevetéstől. Egyesek arról álmodtak, hogy felnőve híres televíziós showjuk legyen, lépten-nyomon meginterjúvolták még a szomszéd idegesítő hörcsögét is. Olyan gyerekek is akadtak a világban, akik a szavakkal bántak jól, irodalomtanárok szívét melengették meg lehengerlő iskolai fogalmazásaikkal. A média órán feszülten figyelő diák amióta csak először látta a Star Wars legelső részét, filmekkel akart foglalkozni. Az emberi természet, a pszichológia és a szociológia úgy vonzotta a hatalmas tervekkel rendelkező kisokosokat, mint a mágnes. A Greenpeace segítségével méhecske tulajdonossá váló gyerek kész volt arra, hogy meghatározó lépéseket tegyen egy szebb jövő felé Földünk számára. Ryan azonban más volt. Szeretett táncolni és énekelni, de különösebb tehetséggel nem áldották meg, anyja halála előtt igazi mókamester volt, odavolt meg vissza egy igazán kiváló Johnny Depp filmért, és egyszer megosztott az idővonalán valami környezetvédelmi hablatyot egy lány kedvéért, de igazából sosem érezte magáénak az ezekkel kapcsolatos potenciális szakmákat. Sosem voltak világmegváltó tervei, nem akart önéletrajzának címlapján virítani, hidegen hagyta a rivaldafény. Egyetlen dolgot akart egész életében: lányokat hódítani. Legszívesebben örökké tizenkilenc maradt volna, minden vágya volt az összes európai ország fővárosának és minden amerikai államnak a meglátogatása.

Azonban ahogy Nicolette átvezette ujjait mélybarna hajzatán, mely egészen a csípőjéig ért, rájött, hogy minden eddigi tapasztalatát kivághatja a kukába. Nem értette miért, de a begyakorolt szövegek, az arcmimikái, melyeket képes volt hosszú perceken át tartani, és magabiztossága egyszeriben tovaszállt, amint a lány kifejezéstelen szemei találkoztak az övével, ahogy az feltápászkodott és elhaladva mellette már kint is volt a ritkán használt teraszon.

Nicolette úgy vélte, hogy minél hamarabb teljesíti a hívatlan vendég kéréseit, az annál gyorsabban fogja elhagyni otthonát. Ezért pedig képes volt veszedelmes vizekre evezni: engedelmeskedett. Szeretett volna minél gyorsabban szabad lenni, hogy aztán folytathassa kutatását új munka és édesanyja nyughelye után. Furcsa, de Ray jelenlétét valamiféle kalitkának érezte, mintha nem lenne szabadulás a ketrecéből, mintha bele lenne kényszerítve egy szituációba, amit sosem akart megtapasztalni. Nem akart figyelmet egy sráctól sem, nem akart az a lány lenni, akinek láttán elolvadnak a hímek, és legfőképp nem akart az a hölgy lenni, aki könnyen adja magát. Leginkább ő volt az, aki sehogy sem adja magát, hiszen ettől volt jégkirálynő.

A terasz csak egy apró talajú szeglet volt, melyet a ház minden olyan lakója birtokolt, kinek kelet felé néztek az ablakai. Két napozóágy volt elhelyezve odakinn, valamint egy kerti asztalka, melynek fehér festéke itt-ott már lepattogott, és egy alapos takarítás is ráfért volna. Ezeket a bútorokat még a tulaj hagyta itt, ahogy minden mást is, ami a lakásban helyet kapott. Nicolette rendet tartott odabent, azonban - nem igazán értette miért - sosem merészkedett ki ide. Ezt Ryan is láthatta, csakhogy bármennyire is reménykedett a házigazda, hogy talán valamiféle tisztaságmániás kényszerbeteggel van dolga, ez őt a legkevésbé sem zavarta. A két ülőhely egyikét elfoglalta, és bár háttámlájának beállítása arra ösztönözte, hogy elfeküdjön, mégsem tette ezt, előrehajolva várta, hogy vajon mit tesz Nicolette. A középre helyezett fém asztalka mellett a napozóágyak úgy voltak elhelyezve, hogy félig az utca zajosságát kémlelték, félig pedig a másik strandkelléket. A lány törökülésben elhelyezkedett a narancssárga-zöld, csíkozott párnákon, hogy aztán unottan vethessen egy pillantást az odakinti eseményekre. A derékig érő korlát alatt üveg borította a kerítésként funkcionáló lezuhanás-gátlót, így tökéletes kilátást biztosítva a házra párhuzamos úttestre, valamint a túloldalán húzódó járdára.

- Látod ott azt a szőke csajt? Most fordul be az utcába - adta meg a lány koordinátáit Ray. Nyála persze máris csorgott, de kénytelen volt leplezni kiéhezettségét. Nicolette szerencséjére nem ismerte olyan jól az ellenkező nemet, mint ahogy azt hitte, így semmi sem tűnt fel neki a srác vágytól izzó szemeiből. - Szerinted hova megy?

- Találkozik az ál barátnőivel, akik majd meggyőzik arról, hogy tudják mi a jó neki, miközben igyekeznek lecsapni a kezéről minden potenciális férj jelöltet. Szerencsétlen biztos keresi az igazit - fröcsögte a gúnyba áztatott mondatokat Nicky, az utolsó szót szinte köpte.

Élete elmúlt éveiben barátnőkből és barátokból a legrosszabbakat fogta ki, és amilyen eltántoríthatatlan volt, kötötte az ebet a karóhoz, nem volt hajlandó elhinni még Keith szívmelengető szavainak sem, hogy egy - esetleg kettő-három - rossz példa nem jelent semmit.
Ryan egy bizarr pillantást vetett a lányra.

- Mi van? Még nem találkoztál egy pesszimista emberrel sem? - vonta össze szemöldökeit kérdőn a Nicolette. A szikrázó Nap árnyékot vetett rájuk, de a természetes fény még így is megcsillogtatta tekintetét. Ryan bármennyire is próbálkozott, szinte megerőszakolta magát, de nem látott rajta semmi értékelhetőt, szépet. - Ettől még nem leszek más.

Lelke mélyén tudta, hogy azoknak van igazuk, akik ennek ellenkezőjét állítják. Mindenki, akivel eddig találkozott - talán a piaci anya-fia pároson kívül - megpróbálta meggyőzni arról, hogy ő más. Azonban épp ezért nem kedvelték, épp ezért okoztak neki fájdalmat, így az eleinte kiváltságnak hitt különlegességét lassan átokként kezdte felfogni, ahogy egyre idősebb lett.

- Egyáltalán nem baj, ha más vagy, nekem épp ezért tetszel - törte meg a néhány pillanatig beálló kínos csendet Ray. Minden erejével azon volt, hogy befeszített, merev izmain és őszintének tetsző arckifejezésén ne ütközzön ki, hogy mekkora valótlanságot állít.

- Nem tetszhetek neked, nem is ismersz - vágta rá kapásból, majd jót húzott a dohányzóasztalról magával hozott pohár vízből Nicolette.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem akarlak megismerni - jegyezte meg egy féloldalas mosollyal a srác, melytől a földkerekség minden nője elalélt volna, kivéve persze a vele szemben üldögélőt. - Van egy másik játékom - vetette fel az újabb móka ötletét, mert a Megfigyelő nem volt eredményes.

- Hallgatlak - emelte az égre tekintetét a leányzó, hogy túlessenek végre ezen az egész kelletlen találkozón, bár Rayben ez csak egyre inkább duzzasztotta az önbizalmat.

- Az Ez vagy az? pontosan megmondja, hogy milyen ember vagy. Készen állsz? - kérdezett rá Ryan, a házigazda pedig bólintással jelezte, hogy neki már tulajdonképpen mindegy. - Nagy vagy kicsi?

- Semekkora.

- Anyás vagy apás?

- Mindkettő halott.

Számomra - tette hozzá fejben a válaszadó, hiszen édesapja életének alakulásáról nem tudott.

- Fehér vagy fekete?

- Színtelen.

- Dvd vagy mozi?

- Pfuj.

- Szilárd vagy folyékony?

- Gáz.

- Észak vagy dél?

- Pont itt.

- Édes vagy sós?

- Savanyú.

- Lehetetlen vagy - mosolyodott el a játékvezető annak gondolatára, hogy egy értelmes választ sem tudott kicsikarni a lányból. - Nicky...

- Nicolette! - ismételte a javítást, Ryan pedig mintha újra az iskolapadot koptatta volna, szinte hallotta, ahogyan a pedagógus újabb karót vés be neki.

- Egyezzünk meg egy arany középútban. Nicole? - emelte meg szemöldökeit tetőtől talpig végigmérve az ültő helyzetű lányt, hogy felmérje a név megfelelőségét. - Illik hozzád - vonta le végül a következtetést diadalittas arckifejezéssel Ryan.

- Nem szükséges becézgetned, ha rajtam múlik, akkor többet úgysem találkozunk. Biztos lehetsz benne, hogy többé semmilyen csellel nem fogsz tudni betolakodni ide - biztosította efelől Nicolette, majd (mivel elfogyott odakint a folyadéka, ami egészséges táplálkozását nagyban meghatározta) felpattant és anélkül, hogy Ryanre pillantott volna, emelt fővel távozott a teraszról.

Keith és Patricia már éppen kezdték hiányolni gazdájukat, így lábához dörgölőzve üdvözölték, miközben ő az öt évvel ezelőtt vásárolt víztisztítója segítségével édes nedűt töltött egy üvegbe, hogy aztán felhörpintse azt.

Ryan bármennyire is szeretett volna még maradni, hiszen kezdte végre újra nyeregben érezni magát, sajnos ő is pontosan tudta, hogy engedelmeskednie kell, ha szeretné még viszontlátni kiszemeltjét. Már kedd volt, 18-a, így mindössze tíz nap állt rendelkezésére, hogy elcsavarja a hajthatatlan, sziklaszilárd lány fejét, kicsikarja belőle a bűvös szót, majd valami ócska indokkal ne keresse többé. A nyomtalan felszívódás mestere volt.

Követte a lányt odabentre, aki éppen törpe vízműnek képzelte magát, és már a második pohár vizet döntötte magába. Vendége megtámaszkodott a pulton, úgy próbálta elkérni telefonszámát azzal a módszerrel, ami a statisztikák alapján tízből kilenc hölgyeménynél bevált volt.

- Tudod, van egy kis problémám - kezdte egy szégyenlős mosollyal, mellyel elérte, hogy Nicolette (akiről kiderült, hogy az ő folyadékbevitele miatt szomjazik fél Afrika) vessen rá egy kósza pillantást. - Elvesztettem a telefonszámomat, megkaphatom a tiédet?

Nevetségesen elcsépelt egy szöveg volt, meglepő módon azonban az ellenkező neműek tapadtak erre. Az okoskák és a fiús lányok olykor-olykor csak egy kacajjal - esetenként arcon csapással - jutalmazták az efféle megnyilvánulásokat, az átlagosak és a pláza cicák azonban viháncolva nyújtották a kezüket, hogy aztán a helyes vigyorú srác telefonjába véshessék elérhetőségüket. Nos, íme egy jégkirálynő reakciója:

- Nincs telefonom, egy hónapja kikapták a kezemből a metrón - vonta meg a vállát a lány érdektelen képet vágva, mintha hidegen hagyta volna ez a veszteség, és így is volt.

Ryan minden bizonnyal a CIA-t riasztaná, ha megfosztanák az ő kicsikéjétől, a gyönyörűen fehér Samsung Galaxy S5-től. Hosszú, fárasztó heteken át gyűjtött rá, azonban megérte a várakozást a drága, tulajdonosa első pillanattól fogva imádta. A lányt viszont úgyis csak ügyfelek hívták, ők pedig emailen is elérték, amúgy sem szerette a telefonját, legalább megszabadulhatott tőle egy huligán által.

Nicolette a hall felé biccentett, így Rayjel a nyomában egészen a felakasztott pulóveréig caplatott. Követője a résnyire nyitott hálószobaajtón át megpillanthatta hősnőnk titkos zugának egy szegletét, hol férfi még nem járt, amióta övé volt a kégli.

- Még elmennék oda - bökött mutatóujjával a mosdó ajtaja felé, miután vetett egy könyörg pillantást a mellette türelmesen várakozó Nicolette-re.

- Ne is álmodj róla! - felelte a lány, ki érthette az emögött rejtőző valódi szándékot, ami a tovább maradás lett volna. Pedig oly sokszor bevált! Kitárta a bejárati ajtó hangszigetelő falapját, így útjára engedve a betolakodót.

Ryannek azonban egész más volt az elképzelése. Nicolette egyre türelmetlenebben megemelte arcát, hogy csípőre tett kézzel jelezhesse nemtetszését a fiú nála töltött perceinek folyamatos növekedése miatt. A srác kapva kapott az alkalmon, szívdöglesztő féloldalas mosolyával arrébb söpört egy tincset, mely a vele szemben álló lány arcába lógott. Szikrázott körülöttük a levegő, ahogyan Nicolette hátát a falnak támasztotta, vendége arca pedig vészesen gyorsan közelített az övéhez, bár a lány ezekből semmit sem érzett. Nem tapasztalt szikrát, gyorsabb ütemű szívverést vagy légzést, különösebben az sem zavarta volna, ha a műveletet valóban végrehajtja a fiú. Bár ami azt illeti, Ryan még a szokásosnak is kevesebb érdeklődéssel készült megcsókolni egy lányt, így - ahogyan ajkai közelítettek a préda szája felé - arra a döntésre jutott, hogy okosabb csak egy puszit nyomnia a női arcra. Csakhogy amint egyik kezével megtámaszkodott a falon, szigorúan tartva a szemkontaktust, Nicolette már biztos volt benne, hogy ez a szerencsétlen díszmadár végigviszi a dolgot, szóval készen állt arra, hogy közbelépjen. A hőségtől mindketten izzadtak, agyuk egyre csak tiltakozott az ellen, ami készült megtörténni, közben fejükben a délután alatt elejtett szavak visszhangoztak, a csönd pedig egészen addig elviselhetetlenül éles és fülsiketítő volt, míg Ray életében először egy jégkirálynő fülébe nem motyogta kéjesen, hogy:

- Tökéletes lezárása egy tökéletes randevúnak.

Már készült volna ajkait az ijesztően sápadt bőrre tapasztani egy varázslatosnak tetsző pillanatig, mikor Nicolette arcára undor ült ki, és válaszképp csak ennyit reagált:

- Na húzzál kifelé!

Átbújt a kellemetlenkedő falnak támasztott karja alatt, majd megadta a kezdőlökést a távozáshoz, mely - már Ryan belátása szerint is - szükségszerű volt, így nem kellett tovább noszogatni. Egy utolsó, lábtörlőről intézett intés után zárult is az orra előtt az ajtó.

×♥×

Kedves olvasók!
Röstellem, hogy ilyen későn teszem közzé a bejegyzést, de egész nap úton voltam, és még mindig nem vagyok otthon.
Mi a véleményetek a randiról? Ilyenre számítottatok?
Köszönöm a megjegyzéseket és a pipákat, úgy örülök, tetszik a történet! ♥
Élvezzétek ki a szünet utolsó hetét, legyen élményekben gazdag szilveszteretek, és   fantasztikus új évetek!

Millió puszi,

Bia

7. fejezet: Kommunikáció

Alicia Keys - Girl on Fire

A Nap már magasan bandukolt az égen, mikor Ryan a tükör előtt állva nadrágot cserélt. Apró albérletének annál is apróbb ablakain minimális fény csillogtatta meg a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket. Nem akart túl lazának tűnni, ezért olyan gatya után kajtatott gardróbszekrényében, mely a rendeltetési helyén marad, nem csúszik le, ugyanakkor a túlontúl gazdag látszatát sem akarta kelteni, így próbálta hanyagolni a márkás darabjait. Képtelen volt eldönteni, hogy a milliónyi felső közül, melyik emeli ki legkevésbé izmait, hiszen beletörődött, hogy Nicolette esetében fordítva kell gondolkoznia.

Hatalmasat ásított, amint az álom pillangója ismét rátalált, mint már olyan sokszor a nap folyamán. Miután előző nap egész délután Pixelnél volt, hogy együtt ötöljék ki a tökéletes randevú helyszínét, az éjszakát telefonálással töltötte, hiszen az említett kütyübúvárral nem jutottak semmire, így kénytelen volt utolsó reménysugara után kapni. Sillynek, ha nőről volt szó, vágott az esze, mint a borotva. Három órát vett el az életükből ez a hívás, végül azonban mégis sikerült dűlőre jutniuk, kifundáltak egy olcsó, energiát nem igényelő, mégis újszerű ötletet. A legegyszerűbb, ha Ray bekopogtat, ledobja magát a kanapéra, és elmerül a lány által olyannyira szeretett csöndben. A többi úgyis jön majd magától, hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen helyes srác bájának?

Éppen a rikító színű Hollister alsógatyáját készült átváltani, mikor kopogtattak az ajtón. Nem törődött különösebben vele, mivel nem várt senkit, ezért leginkább a postásra gondolt, aki egy hangyányit bele volt zúgva a lakóba.

- Gyere! - kiáltotta, miközben felerőltette magára egy másik alsóneműjét, és várta, hogy bejárja a lakást Samuel érdes hangja, amint köszön. Ehelyett magassarkú koppanása ütötte meg a fülét, ahogy a sarok az olcsó fapadlóhoz ért, majd csukódott az ajtó.

- Már nem is üdvözölsz? - csengett Brooklyn vékony hangja, Ryan arcára pedig kiült a félelem és öröm legkeserűbb elegye.

- Mindjárt megyek, öltözöm! - adott választ erre az udvariatlan gesztusra a srác, majd a hozzá legközelebb lévő nadrágot kezdte el felvakarni lábaira. Szobája közepén szenvedett, körülötte mindenfelé ruhák hevertek, az oly sokat túlélt ágyat beborították a jegyzetek, melyeket Pixelnél készített. Hallotta, amint Brook méretes sarkaival átszelte a hallt, elhagyta a konyhába vezető boltíves bejáratot, a fürdőszoba repedezett festékű ajtaját, aztán megtorpant Ray zugának nyitott ajtaja előtt.

A fiú többször gondolkozott már költözésen, csakhogy csekélyke fizetése minden hónapban ki volt számolva, a félretett pénzét pedig általában valamilyen új kurzusra költötte, melyen megtanítják, hogy mely ruhadarabok a legelőnyösebbek mely testtípusú hölgyek számára - persze sosem vallotta volna be még Pixnek sem, hogy a női nem strébere. Ráadásul a hölgyek nagy része - Isten tudja miért - értékelte ezt a lelakott, otthonos közeget.

- Hiszen láttalak már meztelenül, ne légy úgy oda! - közölte játékosan a hívatlan vendég.

Ryan többek között azért kedvelte olyannyira őt, mert teljesen kiszámíthatatlan volt. Egyik pillanatban még távolságtartóan viselkedett, a másikban pedig tűz gyúlt a szemében, és az ember attól tartott, hogy menten ráveti magát.

- Részegek voltunk - tette hozzá fontoskodó tekintettel a srác, majd felhúzta a sliccét és készen állt arra, hogy fogadja Brooklynt. - Éppen készülök...

- A lányhoz, tudom - fejezte be helyette is a mondatot az ajtófélfának támaszkodó, szokás szerint káprázatosan festő hölgyemény.

A férfi milliószor látta már, mégis képtelen volt betelni szépségével. Tökéletesre edzett, hosszúra nyúló lábaival, melyeket igyekezett még a hűvös időkben is szabadon hagyni, formás kebleivel és fenekével, valamint arcának enyhe pírjával és szikrázó szempárjával. Lelke mélyén tudta, hogy nem alkotnának harmonikus párt, ráadásul ha szerelemről volt szó, akkor Ryan kötötte az ebet a karóhoz, véleménye szerint kitaláció, mely valamelyik reménytelen csajszi fejéből származott. Tudta, hogy kettejük kapcsolata sosem lehetne több egy lángra kapott, túlfűtött barátságnál, és azon kívül, hogy ki sem kelnének az ágyból hetekig, messzebb nem eveznének - és ez meg is felelt volna főhősünknek, csakhogy Brooklyn szerette talonban tartani őt, mert bár a pasik utána kaptak minden lépése után, élvezte annak tudatát, hogy ha kiürülnek a készletei, akkor Ray mindig készen áll számára, bármikor ugrik. Nem akarta előre elpazarolni őt.

- Bármit csinálsz, ne kövesd el azt a hibát, amit nálam! Ne légy őszinte, oké? Az nem az erősséged - rázta meg a fejét halvány mosollyal az arcán, majd helyet foglalt a jegyzetek mellett, a strapabíró ágy legszélén. Ryan a kezdeti sokkból feleszmélve kezdett valamelyest feloldódni, így arrébb lökve pár papírfecnit (melyekre olyan dolgokat vésett fel, mint például a leghatékonyabb nikotintapaszok) helyet foglalt a vendég mellett, elég közel ahhoz, hogy vibráljon köztük a levegő, de elég messze, hogy ne történjen fizikai kontaktus.

- Miért kell folyton felhoznod? - horkant fel a srác, hiszen gyűlölte ezt a történetet.

Hat évvel ezelőtt, első találkozásuk alkalmával Ryan úgy döntött, hogy megpróbál egyetlen hazug szó nélkül felszedni egy csajt. Nathannek akkoriban kedvelt szokása volt, hogy felültette valamelyiküket egy bárszékre, kezükbe nyomta a csőre töltött telefont, mely arra várt csupán, hogy ellőhessen egy fényképet, majd megpörgette a szerencsétlen, csukott szemű egyént, és az időközben készített fotón szereplő lánykát kellett becserkésznie, akár akarta, akár nem, akár helyi volt, akár nem. Állítólag egy sorozatból csente el. Ezzel csak az volt az egyetlen gond, hogy általában ötödik-hatodik próbálkozásra sikerült értékelhető képet készíteniük, hiszen vagy elmosódott, vagy nem találták a rajta szereplő személyt, vagy a bárpultot kapták lencsevégre, viszont az is előfordult, hogy egymást. Ezzel a módszerrel lett kiválasztva Brooklyn, a vadász pedig tartotta magát ahhoz, hogy teljesen őszinte lesz. Külső szemlélő szemszögéből talán úgy tűnhetett, hogy minden a legnagyobb rendben megy, csakhogy mikor Pixel odasomfordált, hogy kiderítse mi is a pontos helyzet, Brookly suttogva megérdeklődte tőle, hogy milyen fogyatékai vannak Ryannek. Dadogott, gügyögött és esetlen poénokat lőtt el az apjáról. Hiába, nem tudott őszinte lenni, a hazug dajkameséit sokkal egyszerűbben és lezserebben tudta előadni, mint valódi énjét, mely tíz évvel ezelőtt elhalt.

- Én jól szórakoztam! - nevetett fel az emlék hatására Brook. - Öhm... figyelj... úgy döntöttem, hogy... ma este... öhm... őszinte leszek veled, szóval... khm... tetszel nekem, mert gyönyörű vagy... öhm... apám is ezt mondja a kedvenc társ... khm... keresőjén a csajoknak... mert öhm... anyám ugye elpatkolt... khm... - idézte a szavait pajkos mosollyal az arcán Brooklyn, viszont az, akiről szó volt, egy cseppet sem találta viccesnek ezt, mégis felnevetett rajta.

- Te toppon voltál aznap - ismerte el Ryan, miután megigazította a lepedőjének sarkát, mellyel egész eddig babrált. Kényelmetlenül érezte magát, de a mellette ülő ebből az égvilágon semmit nem érzékelt. - Azért tarthatnánk a kapcsolatot... a bolondok házában van wifi, nem? Ha-ha - tette hozzá reakcióját Brook akkori fergeteges poénjára.

- Ígérd meg, hogy vigyázol a lánnyal - váltott hirtelenjében témát a nő, mintha egyik percben még a mogyoróvaj ízéről, másikban pedig már George Clooney ádámcsutkájáról diskurált volna.

Ray összevont szemöldökkel szegezte rá tekintetét, mellyel eddig a cipőjét jutalmazta. Olyan feszült helyzetekben, mint amilyen ez is volt, nehezen tudta azt a látszatot kelteni, hogy ő is csak barátinak gondolja kettejük kapcsolatát. Egész testében megfeszülten üldögélt a kemény, Új-Zéland-i matracon, felperzselt lelke pedig egyre csak lángolt - mégsem lett volna képes megcsókolni Brookot, túlságosan is hiányzott volna neki, ha egy ilyen húzás miatt örökre távozik az életéből. Képtelen volt feláldozni a barátságukat.

- Hogy érted?

- Talán ártalmatlannak tűnik, de ha úgy válogatja a szavait, akkor meg tud bántani, nekem elhiheted - bólogatott mintegy megerősítvén szavait, majd Ryan kihűlni készülő kezéért nyúlt, hogy támogatását jelezvén megszoríthassa azt. A srác azonban kirántotta ujjait a bilincsből, mellyel saját magát is ugyanúgy meglepte, mint az erre megszeppenő lányt.

- Majd beadok neki valami kamuszöveget muteromról - rántotta meg a vállát jelentőségteljesen bizonytalan hangsúllyal, így a másik fél is biztos lehetett benne, hogy kizökkentette magabiztos szerepéből a férfit.

Pár pillanatig csak bámultak maguk elé, mint a tinik, kik egy elcsattanó csók után meg sem tudnak szólalni. Végül Brook jobbnak látta, ha egyedül hagyja őt.

- Sok sikert a randin! - búcsúzott el, majd megpaskolta Ray vállát és méretes sarkú cipőjében kitipegett a lakásból, becsukva maga után a bejárati ajtót. Lábbelijének kopogása még hosszú perceken át visszhangzott a magára maradt férfi fejében.

A helyiség hirtelenjében mérföldekkel kisebbnek tűnt, összezsugorodott a szívfájdalmában felnyögő Ryan körül, aki ezúttal meg sem próbálta elrejteni saját maga elől érzéseit. Hanyatt vágta magát a matracon, melynek vén rugói hangos nyekergéssel fejezték ki nemtetszésüket. Arcát kezeinek fogságába temette, pedig nem kellett semmit sem takargatnia, könnycsatornái végleg kiürültek tíz évvel azelőtt. Brook óva intette, attól tartott, hogy Nicolette kevésbé tapintatos szavai újra eszébe juttatják a múltat, csakhogy éppen ezzel hívta elő ő a keserű kisfiút Ryanből. Maga mellé eresztette karjait és a plafonra emelte tekintetét, hogy aztán azzal folytasson egyoldalú csevejt.

- Miért? - tudakolta cérnavékony hangon a repedező vakolatú mennyezettől, miközben ökölbe szorította mindkét kezét. - Miért nem voltál erősebb nála? Egy nyamvadt golyó, még a hülye is túlélte volna! De te csak magaddal törődtél... ribanc!

Tíz hosszú esztendő nem volt elég arra, hogy túllépjen egy szerettünk elvesztésének első fázisán: ő még mindig haragot táplált, mikor édesapja és húga, valamint régen látott nagyszülei is beletörődtek a veszteségbe, nem hibáztatták a történtekért Clarissát, nem ő tehetett a tragédiáról, sőt, ő minden bizonnyal azért halt meg, mert másokon akart segíteni. Ryan mégis úgy hitte, hogy ha a hölgy belekapaszkodott volna az életbe, akkor meg tudott volna menekülni, csupán a mentőket kellett volna megvárnia - ezért lett volna szükséges, hogy apjával átrágják a pontos történéseket, mert a srác nem volt mindennel tisztában.

×××

Eközben Nicolette ébredezni kezdett, bár szobáját teljes sötétségbe burkolta rolóival. A hétfő volt az egyetlen olyan nap, mikor korábban kellett felkelnie a piac miatt, egyébként teljesen fel volt borulva a napirendje. Általában hajnalig dolgozott, ennek következtében későn kelt csak fel, olyankor is macskáira.

Ezen a napos délelőttön, tizenegy óra magasságában Patricia szőrős farkincájának csiklandozására ébredt, amint a macska átsuhant feje felett és hosszú farka homlokához ért. Az állat azonnal tovaszaladt, Keith viszont befészkelte magát a sötét színű fal és gazdájának oldala közé, hogy aztán dorombolva élvezhesse, amint Nicolette simogatni, cirógatni kezdi őt.

- Szerinted mit csináljunk ma? - kérte ki háziállata véleményét, aki nem törte magát, hogy válaszoljon, inkább csak nyávogott egyet. - Most épp nincs egy sürgős rendelésem se, a hűtő tele van, a díszmadarat Peter és Donna elüldözte, szóval minden újra a régi. Kipróbálhatnátok azt az újfajta rágcsálnivalót, amit a múlt héten vettem, utána pedig közös erővel lefürdetnénk Patriciát, mit szólsz?

A szürke cicus erre - mintha értette volna tulajdonosa minden szavát - odadörgölte fejecskéjét Nicolette karjához, azt sugallva feléje, hogy megfelelne neki ez a program mára. A lány arra gondolt, hogy mennyire jó dolga van így, egyedül. Senki sem szabta meg, hogy mit és mikor csinálhat, teljesen a maga ura volt. Miért adta volna fel ezt holmi fiúért?

A fehér cicus izgágasága miatt gyakran kötött ki a társasház melletti kertben - melyet a földszinti néni ápolt -, hiszen sokszor kivetette magát az erkélyről. Ezen okból sokszor szorult mosásra, csakhogy Keith segítségére is szükség volt, engedetlensége miatt.

Nicolette kivételesen egész kipihentnek érezte magát, pedig gyakorta csak fel-alá járkált a lakásban élőhalott módjára. Az járt a fejében, hogy felhúzza-e a sötétítőket és hagyja beáramlani a hőséget a hálójába, vagy pedig húzzon fel egy pulóvert. Meglepően fázós volt, szokatlanul jól bírta a meleget. Nevelőszülei grandiózus, fényűző otthonában a tetőtéri szoba volt az övé, melynek falai még a téli hónapokban is elviselhetetlen forróságot árasztottak, így szervezete lassanként hozzászokott ehhez a klímához.

Tartotta magát a korábban eltervezett napirendhez, reggeli után roskadásig töltötte macskái tálját.

- Ízlik? - tudakolta Patriciától mellette guggolva.

Egyikük a plafonnal kommunikált, másikuk egy macskával.

Kopogtattak.

×♥×

Kedves olvasók!

Remélem, hogy jól telt a szenteste nálatok, élveztétek a családdal töltött perceket, a bejglit, a kötelező jellegű filmeket, az ünnepi vacsorát. Milyen ajándékokat kaptatok? Mások örültek annak, amit tőletek kaptak?

Ismételten feltűnt a színen Brooklyn, így teljes képet kaphattunk arról, hogy hogyan ismerkedtek meg. Mit gondoltok róla? Kezd szimpatikussá válni, esetleg éppen ellenkezőleg? Ígérem, a következő fejezet már a randevúról fog szólni!

Hálásan köszönöm a hozzászólásokat és pipákat, sokat jelent, hogy itt vagytok velem! ♥

További kellemes pihenést és ünneplést kívánok,

Bia

6. fejezet: Piac

Bruno Mars - Treasure

Nicolette iszonyú dörömbölésre ébredt. Mintha egy durva fémkalapáccsal ütnék a tarkóját, hogy ébredjen fel, ami nem lett volna kizárt, tekintve, hogy gyakran elfelejti bezárni az ajtót az éjszakai órákra. Ha jobban belegondolunk, már régen kirabolhatták volna, esetleg poshadhatna valahol egy pincében, arra várva, hogy a zérót számláló ismerősi listájáról valaki kifizesse a váltságdíjat.

- Ryan vagyok! - kiáltotta a hívatlan vendég odakintről, azonban ez a név hősnőnknek sokat nem mondott.

Úgy vélte, hogy valami elvetemült kollégája lehet, aki hajnalok hajnalán, borzasztó frissen, hétkor szeretne valamilyen változtatást a honlapján, sürgősen. Kikászálódott hát, átvágott a folyosón, hogy ajtót nyithasson, azonban semmi kedve nem volt hozzá. Ráadásul a tippje sem jött be.

- Mi vagy te, valami átkozott nyomozó? Megszerzed az email címem, pontosan tudod hol lakom... - ásított egy hatalmasat Nicolette.

Ray átvezette ujjait hajtincsei között. A lány pont olyan volt, mint általában, hosszú nadrágot és pulóvert viselt, mely elrejtette szédítően hosszú fürtjeit.

- Szólnod kéne a szomszédoknak, hogy ne hagyják kitámasztva ilyen gyakran a bejárati ajtót, mert bármilyen idegen besurranhat rajta. Tegnap meglestelek, a postaládád alapján pedig már következett a házszám, az email cím pedig a cég...

- Nem azért kérdeztem, mert érdekel - szakította félbe kemény hangsúllyal Nicolette. Legszívesebben visszamászott volna pihenni még egy órácskát, hétfő lévén utána már úgyis kénytelen lett volna felkelni. - Idefigyelj, te kis díszmadár!

- Ray - korrigált az említett.

- Idefigyelj, Ray! - kezdte meg újabb eltántorító monológját a lány, higgadt hangsúllyal, szokás szerint. - Addig fogsz minden reggel az ajtóm előtt várakozni, amíg be nem adom a derekam? Az a célod, hogy az őrületbe kergess, hogy aztán önként, dalolva dőljek be neked? Vagy mi a terved, nem értem - tárta szét a karjait tanácstalanul.

Emlékezett még az első alkalomra, mikor feltűnt neki, hogy Richard talán komolyabban érdeklődik iránta. Örökre elméjébe égett az, ahogyan Keith udvarolt neki, hosszú évekkel azelőtt. Ám egyik sem hasonlított arra a szokatlan haditervre, melyet követve ez a srác megpróbálta közelebbről megismerni. Már beletörődött abba, hogy sosem fogja ennek valódi okát megérteni, ezért inkább gondolkodott el azon, hogy vajon másoknál tényleg hatásos-e ez a fajta zaklatás.

Őszintén szólva maga a nagy Ryan Zachariah sem tudta, hogy mi vezette őt ilyen korán ehhez a társasházhoz. Talán úgy érezte, hogy minél többször pillantja meg őt a kiszemelt, annál nehezebb ellenállnia neki. Remélte, hogy a természetes bája, a külseje majd elintézi helyette a piszkos munkát.

Megpróbálkozott pár otthon összeírt, olcsó dumával.

- Látom, hogy össze vagy törve, de hidd el, én másmilyen vagyok. Sosem tudnék fájdalmat okozni neked, egyszerűen képtelen lennék rá. Nem számít, hogy hányan bántottak már, mert ha ez a dolog kettőnk között összejön, elfelejtheted őket, megígérem, hogy el fogod felejteni a múltat. Csak annyi kell, hogy megfogd a kezem - azzal tenyerét a lány felé nyújtotta, aki a tegnap összekészített és komódra helyezett szatyrok közül hármat a kezébe kapott, zsebre vágta a pénztárcáját, kivette a zárból a kulcsot, hogy aztán arrébb lökhesse a látogatót és kívülről zárhasson. - Most akkor ez mit jelent? - értetlenkedett Ryan.

- Azt jelenti, hogy én elmegyek vásárolni, te pedig hazamész és az agyalágyult haverjaiddal játszol valami videojátékot - felelte Nicolette, reménykedve, hogy Ray nem fog akadékoskodni.

- Szívesen elkísérlek - ajánlotta fel a lány után robogva a lépcsőn, aki már lezártnak tekintette a beszélgetést, így elindult a kőlapokkal burkolt fokokon. - Cipelhetem a szatyrokat, tolhatom a bevásárlókocsit... és ígérem, hogy nem leszek útban a kasszánál - vigyorodott el a srác, miközben Nicolette mellett haladt.

- Nincs szükségem rád, egyrészt azért, mert a piacon nincsen bevásárlókocsi, másrészt pedig tökéletesen elboldogulok egyedül is, csak teher lenne egy bájgúnár a nyakamban, aki liheg, nyafog, szórja a pénzét, lépten-nyomon ágyba visz mindent, ami mozog... - sorolta az érveit unottan a leányzó.

Piac. Ray ereiben megfagyott a vér, amit akár a helyiség hűvösére is rá lehetett volna fogni, azonban itt másról volt szó. Melbourne szélén hétfőn és kedden kirakodóvásár jelenik meg az egyik elhagyatott parkolóban, ahol szinte mindent meg lehet találni. Ha az ember egy egzotikusabb öltözékre vágyik, souvenirt szeretne vásárolni a szeretteinek, legyen szó kengurubőrből készült karkötőről, esetleg valamilyen őslakosi, festett kőről, vagy hogyha élelmiszerre fáj a foga, akkor ott a helye, hiszen mindent megtalál. Két részre tagolódik, a balszárny a srác egykori törzshelye is volt egyben, ami a turisták legfőbb központja. Itt a legegyszerűbb lecsapni a fiatal lánykákra, bár már egy ideje nem vadászott arrafelé. Szinte az összes árus ismerte, már betanult szövegük volt arra az esetre, ha Ryan az ő standjuk előtt kívánná elcsavarni egy szerencsétlen áldozat fejét. Csodálkozott is, hogy még sosem látta arrafelé a jégkirálynőt, arra gyanakodott, hogy ő inkább a jobbszárnyban szokott vásárolgatni, az élelmiszer részlegen. Ebben reménykedett, hiszen a másik oldalon egyből beigazolódnának a levont következtetései, melyeket éppen készült megcáfolni.

- A legkevésbé sem vagyok ilyen, nem is ismersz, ne ítélkezz előre - csóválta a fejét halálosan komoly arccal Ray. Nem érthette, hogy Nicolette előítéletei honnan fakadnak, múltját ismerve talán könnyebben megérthető ez.

Nicolette lenyomta a bejárati ajtó fémes kilincsét, ezzel mindketten kiértek a szabad levegőre. A hőmérő higanyszála csúcsközelben járt, közel álltak már a decemberi rekord megdöntéséhez. Így hát Nicolette pár egyszerű mozdulattal megszabadult pulóverétől, ezzel pedig láthatóvá vált hosszú hajzuhataga, mely leheletnyit kócosan omlott hátára, s majdhogynem a csípőjéig ért.

A meglehetősen széles járda elég nagy volt kettőjüknek ahhoz, hogy Nicolette megtarthassa a számára szükséges távolságot. Már egészen megfeledkezett arról, hogy valaki mellette halad, szokás szerint kizárta azt, ami nem volt fontos számára. Kiürítette a fejét és csakis a lépteire koncentrált, az útra és a kellemes szellőre.

Ryan elméje ezzel szemben megállás nélkül kattogott, mint az izgatott tinédzsernek elalvás előtt, egy másnapi komoly dolgozattól való félelem miatt. Egy átlagos lánynál már rég bevetette volna, hogy mennyire káprázatosan fest a szeme, ebben a megvilágításban. Bedobhatta volna akár azt is, hogy napról napra egyre csak szebb lesz, villanthatta volna makulátlan mosolyát, lazán átkarolhatta volna, igazi, hamisítatlan Nate stílusban, vagy akár kézen ragadhatta volna, hogy egy szégyenlős mosolyra késztesse a lányt.

Fejből tudott volna idézni bármelyik híresebb költőtől vagy írótól, még Poe-tól is, hiszen ha azt akarta, hogy a gimnázium gótja a listájára kerüljön, akkor bizony tanulmányoznia kellett a sötét, morbid irodalmat is. Ha egy okoskával lett volna dolga, emellett felhozhatta volna még, hogy Newton törvényei a szerelemre is igazak, elvégre ő is nyugalomban volt, míg nem érkezett meg az életébe Nicolette.

A gimnáziumban volt kapcsolata utoljára, azóta a mély vízbe vetette magát minden alkalommal, arról próbálta meggyőzni a naiv lánykákat, hogy első pillanattól fogva vonzalmat érez irántuk. Az esetek kilencvenkilenc százalékában ez tökéletesen működött, már csak az adott fajtához megfelelő eszközökre volt szüksége, azonban egy jégkirálynőnél más volt a helyzet.

Ha Nathan egy fiús lányra bökött volna a gyorsétteremben, akkor a tegnap esti futball meccs, esetleg a fiatal tenisz sztárok életét boncolgatta volna vele, sőt, még akár a kosárlabda csapatok idei, csapnivaló teljesítményéről alkotott véleményét is kifejthette volna. Tegyük fel, hogy ez sem hatott volna, ekkor következhetett volna az alkohollal való dobálózás, sörös sztorik, esetleg sportmárkák.

Nos, bár gyűlölte ezt a csoportot, mégis egy pláza cicával lett volna a legnagyobb szerencséje. Bármennyire is imádta, ha könnyen kapható egy lány, és ha sokféle dologban benne van, nehezen viselte már a ribancokat, az erősebb parfüm illatától gyakran fuldoklott, a szilikon keblek érintéséről már nem is beszélve, igazi rémálma mégis a feltöltött kacsaszáj volt, undorodva csókolta a mű ajkakat. Ezektől eltekintve azonban nemhogy két hétre, de két órára sem lett volna szüksége.

Most vissza gondolnia kellett a kezdetekre, mikor még nehéz feladat volt számára, hogy egyáltalán szót értsen az ellenkező nemmel. Udvarolnia kellett, nem számított mennyire utálta.

- Mi csinál pontosan egy webdesigner? - tette fel azt a kérdést, ami a legésszerűbbnek tűnt jelen helyzetben. Ez a legkevésbé sem volt tolakodó, mégis érdekélődést sugárzott, bár a bizonytalan hanglejtése nem lehetett túl meggyőző.

Nicolette-nek nem tetszett, hogy a srác mindenképpen beszélgetni szeretne, ugyanis ez nem volt a kedvenc időtöltései között. Sokkal inkább élvezte a csendet és a magányt.

- Tisztázzunk pár dolgot - szólalt meg néhány pillanatnyi hatásszünet után. - Nem együtt megyünk a piacra, te csupán egy zavaró tényező vagy mellettem, viszont külön úton járunk, ennélfogva a kommunikáció a legnagyobb jóindulattal is fölösleges.

Ryan tudatáig végre valahára eljutott, hogy ez nem ilyen egyszerű. Puszta kérdésekkel, holmi elszórt bókokkal nemhogy előre nem fog jutni, de hátrafelé menetel majd ebben a végeláthatatlan társasjátékban, melyet egyes egyedül játszott, tulajdonképpen maga ellen. Úgy döntött, hogy inkább befogja a száját, és legközelebb gondolkodik, mielőtt beszélne, Nicolette legnagyobb örömére.

Igyekezett tudomást sem venni a mellette ballagó srácról, akinek kitartásáról magántanára jutott eszébe, Richard rendelkezett még ehhez hasonló erőszakossággal. Legszívesebben addig visított volna, míg el nem üldözi maga mellől zaklatóját, csakhogy ez a viselkedés cseppet sem vallott rá, szerette a dolgait nyugalomban végezni - bár a munkáján kívül túl sok intéznivalója nem akadt.

Az út csöndes volt, bár egyikük sem tudta eldönteni, hogy a feszült, vagy a nyugodt fajtából. Egy szót sem váltottak egymással, Ray azonban olykor-olykor a lány felé pillantott, mintegy ellenőrizvén, hogy nem roskadt-e össze a tikkasztó hőségben, hosszúnadrágban. Nem fért a fejébe, hogy miként képes egy nő így elhanyagolni a külsejét, Nicolette pedig hasonlóképpen vélekedett róla: miért fordít ennyi figyelmet a megjelenésére bárki is?

Még be se fordultak a sarkon, mégis mindketten tisztán hallották a csődület által keltett zajt, mely a parkoló mellé épített téglaépület lakóit úgy zavarta. Hősnőnk egy halk sóhajt hallatott, majd felemelő érzés kerítette hatalmába, hiszen számára ez a zsibaj furcsamód az otthont jelentette, ez volt az egyetlen hely, ahol ismerősökre lelt.

A járda mögött standok milliárdjai sorakoztak, apró szünet tátongott a jobb és bal szárny között, mely elválasztó vonalnál Nicolette megtorpant.

- Azt javaslom, hogy menj és csavard el valamelyik turista fejét a bizsuknál - biccentett fejével a bal oldal felé -, én addig bevásárolok - bökött jobbra egyik ujjával.

- Nem azért kísértelek idáig, hogy más lányokkal foglalkozzak. Gyerünk, irány a gyümölcsös részleg! - lódult meg hatalmas hévvel, azonnal el is tűnt a lány szeme elől az egészséges életmód alapvető élelmiszerei között. Legbelül azonban gyötörte a vágy, hogy akár megcsókolhasson valakit, már ezzel a számára jelentéktelennek tűnő gesztussal is beérte volna, úgy el volt keseredve, a helyzet egyre és egyre reménytelenebb lett.

Nicolette pontosan tudta, hogy merre kell mennie, egyetlen árusnál érezte biztonságban magát, a Donna által kínált zöldségek minőségében száz százalékig biztos lehetett. Ray a tömegből kilépve utána sietett, majd leesett állal konstatálta az elé táruló látványt. Az ezernyi stand közül ő a legeldugottabb felé sétált, ami mögül ennek hatására előugrott az ötvenes éveiben járó termesztő hölgy, hogy aztán kézfogással üdvözölhesse az érkező vevőt. Azonban a megdöbbentő része a helyzetnek akkor következett, mikor az eddig a kartonokkal babráló, húszas évei végét taposó, kancsal férfi megtette ugyanezt.

Van ember, aki boldogan fogadja ezt a gáz csajt? - futott át az agyán.

Nicolette ugyanúgy találta a kipakolt árut, mint mindig. A fából és fémből tákolt asztalok eltűntek a megannyi színes kartonokba rendezett, friss zöldség és gyümölcs között, melyek három oldalról szegélyezték a nőt és fiát. Ray kissé félve merészkedett közelebb.

- Ki a barátod? - tudakolta Donna, miközben paradicsomot pakolt egy szatyorba, ezzel párhuzamosan Nicolette pedig a naranccsal volt elfoglalva.

- Valami srác, aki nem képes leszállni rólam - felelte a lány könnyedén, miután átnyújtotta a megpakolt szatyrot. - Napszúrásra gyanakszom.

- Ebben a melegben nem csodálkoznék - mosolygott Nicolettre Donna egyetlen fia, Peter.

Peter egyik szemgolyója születésétől fogva vak volt, egy árnyalattal halványabb zöld színű szivárványhártyával és kissé csálé állással. Tar kobakja és itt-ott hiányos fogsora ellenére ő volt a legelbűvölőbb, legártalmatlanabb, legszelídebb férfi, akivel Nicolette valaha találkozott. Azonban Ryan arcára undor ült ki - melyet egy pillanattal később el is tüntetett -, amint feléje pillantott ez a bizarr jelenség. Pocakos, kopasz alakja keménységre engedett következtetni, ám ez csupán a látszat volt.

- Donna, összekapnád nekem a szokásosat? El kéne ugranom Travishez - bökött a vásárló az ellenkező irányba, hiszen arra volt található a kecsketenyésztő standja, és a túlérzékeny szervezete csak a hamisítatlan, valódi tejet viselte el.

- Veled megyek! - ajánlkozott azonnal Ray, hiszen egyre nehezebben állta az árus rosszalló tekintetét, mellyel mintha a veséjébe látott volna, ez a gondolat pedig rendesen ráijesztett.

- Nem, te itt maradsz! - utasította gondolkodás nélkül Nicolette, majd (tudva, hogy az utánfutójává váló fiú nehezen ért a szóból) vízszintesbe emelte egyik karját és egy határozott mozdulattal egyenesen a padlóra irányította mutatóujját. Ray csalódottan bár, de beletörődött sorsába.

Peterrel egyetemben vágyakozva pillantott az egyre távolodó alak után, csakhogy a kopasz srác érzései teljesen igazak és makulátlanul tiszták voltak. Azonban látva hímtársa elkeseredettségét, fejével a stand mellett megbújó apró sarok felé biccentett, majd széles, eltávolíthatatlan vigyorral a képén előhalászott két műanyag kartont anyja mellől. Helyet foglalt az egyiken, Ray pedig egyszeriben lehetőséget látott a helyzetben: bármennyire is egyszerű volt számára, hogy levegyen egy lányt a lábáról, a hozzátartozókat, ismerősöket még magabiztosabb könnyedséggel varázsolta el. A középiskolai barátnőinek szülei egy pillanatig sem gyanakodtak arra, hogy a rosszfiús külső alatt ténylegesen egy lelkiismeretlen tapló rejtőzik. Így hát helyet foglalt a másik kartonon, ezzel nem voltak útban Donna számára, aki kiszolgálva pár, kósza vevőjét, gyanakodva vetett olykor-olykor egy pillantást a két fiatal felé. Peter ártatlan, naiv lelke azonnal a szárnyaszegett angyalt látta a fiúban, csakhogy a hölgy női megérzése sosem - így ez alkalommal sem - csalt.

- Nem csíp téged, igaz? - tudakolta levonva a nyilvánvaló következtetést Peter, mire Ryan csak bólintott. - Ne vedd magadra, senkit sem kedvel. Anyának még azt se engedi, hogy öleléssel vagy egy puszival üdvözölje. Nekem meg aztán főleg nem! - sóhajtott fel szívfájdalmasan. Hősünk alig bírt a szemeibe nézni, megrémült azok furcsa pozíciójától.

- Nem hiszi el, hogy komolyan gondolom... pedig így van! - tette hozzá komor tekintettel a fiú, ki egyre jobban élvezte a kialakult szituációt. Remélte, hogy ha megnyeri magának Petert, akkor ő majd szól pár jó szót az érdekében, jelen helyzetben pedig még ezt is óriási segítségnek gondolta.

- Kitartóságra lesz szükséged, úgy készülj - adott hasznos tanácsot Peter, ki meglepően értelmesnek látszott Ryan szemében. Nem érezte úgy, mintha egy retardált nyomorékkal beszélgetne (pedig külseje alapján ezt az értelmetlen következtetést vonta le), ha a tekintetét a mellé gurult narancson tartotta, akkor pedig egyáltalán semmi nem tűnt fel neki. - Pár évvel ezelőtt én is itt tartottam, egy időben minden hétfőn újra és újra megpróbáltam kedveskedni neki valamivel, de az ajándékaimat sorra elutasította, a randevú felvetésétől meg egyenesen fintorgott, így feladtam.

Raynek az járt a fejében, hogy fényévekkel előrébb járt, össze se hasonlíthatnák a külső adottságaikat, a tapasztalatukat és elszántságukat. Mégis úgy érezte, hogy Peter sokkal jobban illene egy ilyen szerencsétlen lány mellé, ki képtelen otthon hagyni a decemberi hőségben a pulóverét.

- Tegyük fel, hogy nekem sikerül elhívnom...

- Reménytelen - szúrta közbe az éppen vásárló nélkül árválkodó stand tulajdonosa, miközben Nicolette állandóit pakolta egy fehér szatyorba.

- De ha mégis...

- Megeszem a kalapom, ha sikerül - szakította félbe ismét Donna.

- Elfogadom a kihívást! - pillantott feléje egy sötét vigyorral Ryan. - Szerinted hova vigyem? - fordult vissza Peter felé. - Egy egyszerű mozi megteszi?

- Egyedül fogod végignézni a filmet - csóválta a fejét őszinte sajnálattal Peter. - Nicolette utálja a szerelmi vagy bármiféle történeteket, műnek tartja őket.

- Ráadásul az asztmájának sem tenne jót, ha a fullasztó parfümöddel össze lenne zárva - mormolta az orra alatt Donna, viszont az, akinek szólt így is tökéletesen értette.

Asztma... nem baj, ennél rosszabb már úgyse lehet - gondolta Ryan. Bár azt nem értette, hogy akkor a hölgyemény miért tart macskákat.

- Egy rövid dokumentumot, vagy művészfilmet azért megnézne, nem? - próbálkozott tovább, hiszen a mozi volt számára a legkedvezőbb. Egyszerű, hagyományos, bevált módszerekkel.

- Ha feliratos, akkor nemet fog mondani, nem tud lépést tartani a gyorsan pörgő sorokkal - vonta meg a vállát Peter, aki minden erejével azon volt, hogy segítsen bajba jutott embertársának. Ryan értetlenül meredt rá, hiszen egy webdesigner csak nem analfabéta, mire a srác felvilágosította. - Diszlexiás.

Tévedtem...

- Peter Hogan, miért beszélsz úgy róla, mint valami orvosi kezeltről? Ő is ember, olyan, mint amilyen te is! - rivallt a fiára Donna anyai aggodalommal a hangjában, attól tartott, hogy akár ez a rövidke eszmecsere is rossz hatással lesz egyetlen gyermekére.

A szorgos vásárolni vágyók olyanok voltak, akár a méhek. Gyors tempóban ide-oda szállingóztak körülöttük, virágról virágra repkedtek, olykor beporozták némi pénzzel az árusokat, máskor viszont zizegve tovaszálltak. Ryan egy pillanatig figyelte őket, feltört belőle a furcsa felismerés, miszerint ő szorul a legjobban kórházi ellátásra a társaságból, kiszemeltjét is beleértve. Azon csikorogtak agyának fogaskerekei, hogy mégis mit képzelt. Teljesen lehetetlennek látta az elé tárt feladatot, pedig ő tudhatta volna a legjobban azt, amitől Nathan rettegett: mindenki szívéhez van egy kulcs, nemtől, szexuális beállítottságtól és kortól függetlenül. Ryannek pedig az volt a dolga, hogy megtalálta a kulcsot, majd pedig a magas kőfalakkal határolt lakatot. Csakhogy egy jégkirálynő esetében ez való igaz, hogy nem könnyű feladat. A nyitóeszköz a föld mélyére volt száműzve, a lakat, a szív kerítése pedig jéggé fagyott.

- Anya, ne szólj bele! - vágott vissza sértetten a félig világtalan srác élesen.

- Rendben, akkor a mozi nem játszik - törődött bele lemondó hangsúllyal Ryan. - Egy romantikus séta?

- Még ha a romantikát mellőznéd, akkor sem. A sétával nem lenne baja, de az biztos, hogy nem szólna egy árva szót se - szállt be Donna is, ezúttal valamivel kedvesebb hanglejtéssel. Az volt a terve, hogy elveszi az idegen kedvét Nicolette zaklatásától.

Igazat kellett adnia a hölgynek, hiszen idefelé is alig váltottak pár szót egymással. Nicolette minden bizonnyal csendszerető, békés személy volt. Ray fejben megállás nélkül jegyzetelt.

A folyamatos tanácsokban részesülő egyén ráeszmélt, hogy mennyi mindent tudnak ezek ketten a lányról. Mégiscsak ők az egyedüli emberek, akiket Nicolette öt évvel ezelőtti költözése óta minden héten felkeresett, kommunikáltak, történetek derültek ki, ráadásul Peter még udvarolt is neki.

- Diszkó? - álmodozott Ryan, máris a miniszoknyákon, villogó fényeken, izzadt testeken és tömény erotikán járt az esze. Női hallgatója lesajnáló pillantással illette.

- Nicolette nem tud táncolni, és ismét bökkenő az asztma, a dohányfüst miatt - ábrándította ki Peter, miközben a mellette heverő elveszett gyümölcsért nyúlt és hámozni kezdte azt.

Ryan ösztönösen a zsebébe süllyesztette hosszú ujjait, ahol három szál cigaretta és az öngyújtója lapult. Nem hozta különösebben lázba a gondolat, hogy két hétre le kell mondani róla, mert már milliószor kellett megválnia néhány rövidke nap erejéig káros szenvedélyétől. Bár a maradék hosszú idő elkeserítette, viszont ezt is kihívásként fogta fel.

- Vidámpark? - folytatta eltökélten Ray Ray, száz százalékosan hitt abban, hogy még egy jégkirálynő számára is van megfelelő helyszín. Melbourne parkját különösen szerette, hiszen a félelmetes vasutakon előszeretettel bújtak hozzá az ijedt lánykák.

- Azt egyikőtök sem élvezné. Nicolette nem éppen félős, bármire felültethetnéd, de komoran nézne maga elé még a legveszedelmesebben is - felelte Donna megrázva a fejét.

- Koncert! - kiáltott fel diadalittasan a találgató, hiszen úgy gondolta megtalálta a megfelelőt. A lány véleménye szerint biztosan odavolt az önmarcangoló dalokért, esetleg rockrajongó lehetett, viszont az is benne volt a pakliban, hogy a dubstep megszállottja. Nos, ismét tévedett.

- A füst, a rengeteg szag abban a zárt térben... - sóhajtott Peter. - Ráadásul nem is szereti a zenét.

Normális esetben leesett állal nyugtázta volna, hogy valamiféle űrből szalajtott lénnyel van dolga - még Krissy Andrewsnak is volt kedvenc bandája, pedig az a csajszi aztán nem volt százas -, Nicolette esetében viszont rájött, hogy meg se kéne lepődnie.

- Jó, tehát valami nyílt, füst és szennyezésmentes helyre kell vinnem - nyugtázta Ryan, végre megértve a helyzetet. - Este a csillagos ég alatt? Pokróccal és sós keksszel - tervezgetett, hiszen annyiszor bevetette már ezt, hogy szinte maga előtt látta a jelenetet.

- Ebben nem vagyok teljesen biztos - bizonytalanodott el egy pillanatra Peter, hiszen ez a téma még sosem került szóba, nem tudta miként viszonyul a lány az égitestek pompájához -, de szerintem nem kötnék le a csillagok. A sós kekszet pedig mellőzd!

- Étterem? Nembagós részen, persze - vezette át ujjait haján tanácstalanul Ray.

- A hústól rosszul leszek, a csonthéjasoktól bedagad az arcom, a liszttől és a tejtermékektől kiütéseim lesznek, a tartósítószerek pedig kiváltják az asztmámat. Van még kérdésed? - torpant meg Nicolette.

Ray sebesen felpattant, Donna pedig magyarázkodni készült, de már késő volt. Nicolette olyan mélyről feltörő undort érzett, melyet már régen nem. Amíg ő gyanútlanul sorba állt Travis kecskéinek egészséges tejéért, addig elárulták. A termelő és fia ezen húzásukkal elérték, hogy Nicolette hűvös pillantással tekintsen rájuk a továbbiakban. Hideg futott a hátán annak gondolatára, hogy a háta mögött személyes információk kerültek egy ismeretlen kezébe. Bár a hölgy meggyőződése ellenére nem ez zavarta igazán. Az a tudat, hogy gondolkodás nélkül megosztották életének jelentéktelen titkait, emészteni kezdte. Nem érdekelte, hogy Ryan mit tud vagy gondol róla, csakhogy a felismerés, hogy túl sok morzsát megosztott a zöldségesével, megrémítette. Gyűlölte magát, amiért még arra sem volt képes, hogy ne alakítson ki valódi kapcsolatot az emberekkel. Annyi év után még mindig harmatgyenge láncszeme volt saját életének. Nem haragudott Peterékre, egyedül maga iránt érzett undort.

Felkapta az emberesen megpakolt szatyrokat, melyek csupa csemegét rejtettek, majd megindult velük, mindennemű elköszönés nélkül. Ryan gyorsan utánasietett, mielőtt szem elől téveszti, ám előtte még intett Peternek - aki egy narancshéjat lóbált válaszképp -, ő így köszönte meg az áldozatot.

- Hadd segítsek - nyúlt máris a lány vállára pakolt csomagokért, amint kiértek a piacról. Nicolette válaszképp nagyot rántott a vállán, ezzel kis híján fellökve az udvariasságot színlelő zaklatót. - Normális vagy te? - hőkölt hátra, egy pillanatra elvesztve megdönthetetlennek hitt szerepét.

- Ha a napszúrásod odáig fajul, hogy egész órákat akarsz velem tölteni, állok elébe! - vicsorgott egy kutyához hasonló módon a feldúlt leányzó, ki még ebben a feszült helyzetben is megőrizte hidegvérét, nyugalmát. Ryannek egy pillanatra remény csillant szivárványhártyáján, bár kétség kívül elhamarkodta az örömtánclejtést. - Csakhogy utolsó óráimat szívesebben tölteném egyedül, mint melletted, szóval mellőzzük az olyan helyeket, ahol veszélyeztetve vagyok.

Nos, Nicolette feladta a leckét.

×♥×

Kedves olvasók!

Élvezitek a szünetet, esetleg a vizsgákkal küszködtök? Őszintén remélem, hogy a fejezet tudott néhány percnyi kikapcsolódást nyújtani, a történet szempontjából fontos dolgokra derült fény a lánnyal kapcsolatban. Mi a véleményetek?

Remélem, hogy jól alakul a karácsonyi hetetek,

Bia

5. fejezet: Név

Austin Mahone - Say You're Just A Friend

A fénylő Nap ebben a napszakban járt a legmagasabban az ózon kék ég tetején, hófehér felhőtengere körül. Égető sugarait szivacsként szippantotta magába a beton, majd engedte ki, ezzel még nagyobb hőséget okozva Melbourne békés népének. Azonban a tömött utcák és cammogó gépjárművek között volt egy motor, mely gyorsabban haladt a kelleténél. Kerekeinek súrlódása heves csíkot húzott maga után az úton, melyen úgy süvített végig, akár a szél. Dudaszó követte útját, morgó, sértett arcok és felháborodott tekintetek, trágárkodás, de mintha ezt az ámokfutót már nem érdekelte volna sem a saját testi épsége, sem másoké.

A kávézó légterét belengte a zacc mámorító illata, minden barna színbe volt öltöztetve, csupán az emberek kék farmernadrágja lógott ki a sorból. A pulttal szemben megannyi asztal volt elhelyezve, az egyik nagyobbnál három srác tanyázott, egy hölggyel karöltve, mikor Ray odaért.

Pixel azonnal felpattant, hogy üdvözölhesse és elláthassa a legfontosabb tanáccsal, melyet az asztalhoz érés előtt a fülébe motyogott.

- Akaraterő, önuralom!

Ahogy a tejeskávé színű asztallap fölé értek, Brooklyn önfeledten ugrott fel, hogy egy hatalmas öleléssel köszöntse régi ismerősét, miközben Ryant az ájulás kerülgette.

- Annyira hiányoztál - súgta a lány szőke fürtjei közé.

Brooklyn Burn tökéletes - tökéletes Ray számára. Hatalmas mogyoróbarna szemei felcsillantak minden alkalommal mikor találkoztak. Arcának vonásai lágyak voltak, telt, vörösen izzó ajkai csókra éheztek. Természetes szőke haja olykor a vállaira omlott, máskor viszont lófarokba, kontyba kötve fityegett feje búbján. Öltözéke mindig, kivétel nélkül stílusos volt, a legutóbbi divatot követő, minden mesésen festett hosszú lábain, vékony testén, telt keblein. Semmi mesterséges nem volt rajta, műkörmös vagy plasztikai sebész sosem látta, hozzá meglepően kegyes volt a természet, ennek köszönhette, hogy ilyen gyönyörű lánnyá cseperedett. Viszont ő sokkal több volt holmi plázacicánál, rendkívül okos, önzetlen, jóindulatú és barátságos. Odavolt azokért a dolgokért, amik Ray kedvenceit képezték, hasonló volt az ízlésük szinte mindenben, legyen szó ételekről, filmekről, márkákról vagy dalokról. Pontosan összeillettek, mintha a sors is úgy rendelte volna, hogy ők ketten együtt öregedjenek meg, azonban Brook a megismerkedésük kezdete óta másként vélekedett kettejük kapcsolatáról. Szigorúan csak barátként tekintett rá, ráadásul Oroszországban tanult, így Ryan nem remélhetett többet néhány ittasan eltöltött éjszakánál.

- Remélem még nem láttad azt a filmet, ami most jött ki a mozikban, mert csak azért utaztam idáig, hogy együtt tudjuk megnézni! Mindenki, aki számít benne van, a rendező is szenzációs, ráadásul a jövőben játszódik, szóval egyértelműen nekünk való! Nagy pattogatott kukorica, nagy üdítő, egy csomag M&M's és miénk a világ! Na, mit mondasz? - pillantott feléje vidáman Brook, Raynek pedig belefacsarodott a szíve a gondolatra, hogy nem tarthat vele. Ha ez lehetséges, a helyzet csak tovább romlott. - Téli szünet van az egyetemen, szóval az elkövetkezendő három hetet együtt kell töltenünk!

A srác már régen beletörődött abba, hogy a barát zónából nem kerül ki többet, de mikor egy ilyen lehetőség kínálkozott, ami három hetet jelentett a számára legfontosabb emberrel, átkozta a napot, mikor megismerkedett Nathannel. A fiú enyhén borostás, napsütötte arcán gonosz vigyor csücsült mindvégig. Silly a menüt nézegette már legalább fél órája, így fogalma sem volt arról, hogy mi történik körülötte, bár ha éppen nem azon vacillált volna, hogy epres vagy csokis öntetet kérjen, akkor sem lett volna tisztában az eseményekkel. Pixel talán még Ryannél is feszültebb volt, pontosan tudta, hogy mit jelent ezt a spanjának. Nevetséges, hogy az egyetlen nő, aki valaha képes volt megmozgatni valamit benne, nem érdeklődött iránta, legalábbis nem úgy, ahogy az elvárható lenne ennyi együtt töltött idő után.

- Éppen... dolgozom valamin - ismerte be Ryan, hatalmas sóhajjal kísérve a kijelentést. Nicolette minden figyelmét lekötötte, a fogadás szempontjából időpazarlás lett volna a Brooklynnal töltött idő.

- Mégis min? Nincs két órád egy filmre? - vigyorodott el a lány, mit sem sejtve arról a bizonyos nehéz fáról, amibe barátja a fejszéjét vágta.

A kérdezett válaszolni szeretett volna, csakhogy Nate megelőzte ebben és rávágta:

- Jégkirálynőt fűz.

- Jégkirálynőt? - vonta fel mindkét szemöldökét értetlenül Brook, majd mintha egy isteni sugallat érte volna, folytatta. - Olyan, mint Cassie Stanford, az a szerencsétlen, akivel Nate járt?

- Nem jártunk - rázta meg azonnal a fejét a srác, hiszen a gimnázium óta nem volt igazi barátnője, már csak egy éjszakákra gyúrt, így volt ez a többi taggal is.

- És Cassie nem volt jégkirálynő! - fújtatott egyre feszültebben Ryan, úgy érezte, hogy pillanatokon belül felrobbanhat az agya, így váladékba burkolva az egész kávéházat. Be kellett látnia, hogy túl sok horrorfilmet nézett, szinte megállás nélkül ilyesfajta gondolatok cikáztak az elméjében. - Ne haragudj Brook, de most minden erőmet és időmet elveszi Nicky.

- Nicky? - sikoltott fel feminin hangon Pixel. - Tudjuk a nevét?

- Ott volt a postaládán, amiből kivette a leveleit - közölte Nate felé pillantva önelégülten a jelen pillanatban nyerésre álló fél.

- Miért nem ezzel kezdted? - rántotta elő a telefonját zsebének fogságából a internetfüggő, hogy azonnal rákereshessen a létező összes portálon, sőt, ha szükség lenne rá, még az ausztrál katonai adatbázishoz is hozzáférése volt, alig néhány napja törte fel.

- Nicolette Fury - húzta ki magát magabiztosan Ray.

Brooklyn összezavarodottan forgolódott, hátha Nathantől vagy Sylvestertől választ kap a fel nem tett, arcáról mégis sütő kérdésekre. Előbbi azonban azzal volt elfoglalva, hogy látványosan duzzogjon, Silly pedig továbbra is az étlapba temetkezett, tanácstalan volt.

Ryan lelkében apró fény gyúlt, mely a remény visszatértét jelezte, hiszen egy név már közelebb vitte őt az áhított győzelemhez, bár még így sem volt semmi garancia arra, hogy a lány valaha kedvesebben fog viselkedni vele, mint ahogy aznap tette.

Pixel csak görgetett és görgetett lefelé a képernyőn, a valószínűtlen eseteket figyelembe se véve.

- Van itt minden: röplabda bajnok, Chile-i megmentő, rejtélyes bérgyilkos áldozata - sóhajtott fel. - Egy informatikai cég alkalmazottja... webdesigner. Nicolette G. Fury.

- Nem hinném, hogy van hozzá elég szépérzéke - fintorodott el Ray a gondolatra, hogy valaki megrendelést bíz egy ilyen nőre. - Csak rá kell nézni! Van róla kép a honlapon?

- Külön róla nincsen, de mintha ezen a csoportfotón őt látnám - fordította a képernyőt a haverja felé az kütyübúvár, majd ujjával rábökött arra a háttérben komoran álldogáló lánykára, aki kísértetiesen hasonlított Nicolette-re. Brook nyakát nyújtogatva próbálta meglesni, hogy ki is ez a hölgyemény, mígnem Ray megunta és kezébe nyomta a készüléket.

- Érdekes. - Csupán ennyi volt a reakciója.

- Felhívom őket és megkérdezem, hogy mikor találjuk bent Nickyt - fundált ki máris egy zseniális tervet Pixel, csakhogy csalódnia kellett. Mr. Wats közölte vele, hogy amíg ő az igazgatója ennek az intézménynek, addig Ms. Fury többet nem teszi be a lábát az irodába. - Otthonról dolgozik - informálta végül a kíváncsi tekinteteket maga körül. Nate egyre idegesebb volt, hiszen attól tartott, hogy a telefonszámát is hamarosan felfedezik, minden bizonnyal azt is tartalmazta a honlap. Silly intett a pincérnőnek, majd leadta a rendelését, miszerint epres öntettel kérné a fagylaltkelyhét, majd néhány pillanat alatt a lány mobilszáma is a karmai között volt. Brook nem igazán tudta, hogy mit érez pontosan, szerette volna a barátjával tölteni a szünidőt, úgyhogy csalódásként érte ez a kis akció, viszont biztos volt benne, hogy ha ügyesen keveri a lapjait, még akár jól is kijöhet ebből a szituációból. Ryan kezdett teljes eksztázisba kerülni attól, hogy egyre több információ kerül a birtokába a bizarr lányról, tehát alig várta a következő találkozásukat, amikor már kész tényekkel dobálózhat.

- Van telefonszám fönt? - tudakolta izgatottan, miután ismét spanja kezei közt volt a mobil. Nate nem bírta tovább, egy morgás kíséretében felállt, hogy meglátogathassa a mosdót, és ne kelljen tovább hallgatnia a kihívottja dicsőségét.

- Nincsen, de email címmel tudok szolgálni.

Így esett, hogy Nicolette beérkező üzeneti között megjelent Ray levele, melynek helyesírását Brooklyn ellenőrizte és mely Pix közreműködésével íródott okos telefonról.

Nicky, kérlek ne menekülj tovább! Nem kérek többet egy randinál, erre még egy feminista sem mondhat nemet. Ha megengeded, hogy elvigyelek vacsorázni, vagy, hogy beüljünk egy filmre, én leszek a világ legboldogabbja. Kérlek, mondj igent!

Nicolette épp a csekkjeit rendezgette a szobájában, mikor a mellette heverő számítógépre pillantva feltűnt neki a levél. Rákattintott és elolvasta, de még válaszra sem méltatta a reménytelen próbálkozót. Nem volt ő feminista, sokkal inkább hívta ezt a jelenséget az emberi faj alapvető gyűlöletének. Arra viszont igazán kíváncsi volt, hogy honnét jutott hozzá az email címéhez a zaklatója, aki reményei szerint ezután feladja.

Nem foglalkozott tovább a dologgal, letudottnak tekintette, mintha soha nem is létezett volna. Éppen azt próbálta kiötölni, hogy mennyi pénzre lesz szüksége másnap, ha extra adag barackot akar venni a piacon.

Keith az ölében dorombolva várta, hogy kiadósabb simogatást kapjon. Furcsamód valóban hasonlított névadójára, Keith emberi állapotában is ilyen gyengéd és érzékeny volt, noha jóval idősebb volt Nicolette-nél. Volt egy lenyűgöző féloldalas mosolya, ennél többre pedig nem is volt szüksége ahhoz, hogy a lány megértse őt. Talán ezért is kedvelte annyira.

Ellenben Patriciaról nem tudta eldönteni, hogy vajon így viselkedik-e a valójában. Akár az életét is odaadta volna azért, hogy egyszer letérdelhessen a nyughelyéhez. Az apácák megpróbálták elhitetni vele, hogy a végzetes szülés után hamvait a közeli folyóba szórták, de Nicolette már fiatalnak is meglehetősen makacs volt, nem nyugodott, míg ki nem derítette az igazságot. Nem volt meglepő, hogy hazudni próbáltak neki, elvégre bármi, amit azok a fekete-fehér nők összehordtak, az esetek nagy százalékában jócskán eltért a valóságtól, Jézustól kezdve a gyónás lényegéig.

×××

Ray útjára engedte a többieket, majd valami mámorító érzésre volt szüksége, ezért a háza előtt elszívott legalább három cigarettát. Már tíz éve volt rabja ennek a drognak, mégsem volt képes megunni azt a fájdalomcsillapító hatást, amelyet újra és újra okozott. Ugyanakkor valahányszor kezébe fogott egy csikket, felszakadtak a régi sebek, mintha a mellkasa szétnyílt volna és a szíve apróra zúzódott darabjai mindenki számára láthatóvá váltak volna.

Egy fiatal, füstös sminkű lányka lépdelt el mellette a járdán, egészen lassan, mintha egy kamerán át nézné, mely szándékosan vetíti ilyen sebességgel az eseményeket, így ennek köszönhetően alaposan szemügyre tudta venni. Az első pillanattól fogva üvöltött róla, hogy átlagos, a szemeit legeltető fiú mégis bármit megadott volna azért, hogy felvihesse magához. Azonban, bár a fogadásban így konkrétan nem volt benne, biztos volt abban, hogy Nate ezért kitekerné a nyakát és vesztesnek nyilvánítaná. Két választása volt: vagy kibírja két hétig, vagy pedig kicselezi Nicky visszautasításait és őt húzza meg. Nos... nem tudta melyik lenne borzalmasabb.

×♥×

Kedves olvasók!

Remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet, annak ellenére, hogy két főszereplőnk együttes szempontjából nem volt jelentőségteljes, annál inkább tett hozzá kettejükhöz külön-külön. Mit gondoltok rólunk? Formálódott a véleményetek a kezdetek óta?

Hálás vagyok a támogatásotokért, a pipákért no meg a kommentekért, melyekre hamarosan válaszolok is. Köszönöm! ♥

Millió puszi,

Bia

4. fejezet: Értetlen

Beyoncé - If I Were A Boy

Két nap telt el a fogadás óta. Már 16-át írtunk, egy napsütéses vasárnapot, és bármennyire is szerette a munkáját Ray, ezen a napon kénytelen volt beteget jelenteni.

Furcsa kimondani, de tanult. Egészen péntek estétől eddig a vasárnap reggelig ki se mozdult az albérletéből, tizenhat éves kora óta talán ez volt az egyetlen hétvége, melyet alkoholmentesen vészelt át, ami még őt is meglepte.

Elővette a gitárját abból a ronda szekrényből, ami a hálójában állt és úgy gyűlölte, ott tartotta azokat a holmikat, amiket ritkán használt. Az internet segítségét hívva átismételte az évekkel ezelőtt memorizált dalokat, és döbbenetes módon egészen gyorsan felidéződtek benne a különböző akkordok láncai. A gimnáziumban képes volt bármire, hogy megküzdjön egy-egy népszerűbb lány kegyeiért, ezért, mivel kimondatlan szabály, hogy egy férfi jobban mutat kezei között egy hangszerrel, ő négy év alatt kettő használatát is elsajátította, de mivel az otthona zongoramentes volt, maradt a húros darab. Szerencséje volt zenetanulás terén, hiszen Matthew azt hitte, ez majd visszatereli őt a jó útra, így készségesen finanszírozta az órákat. Azt pedig már talán mondanom sem kell, hogy hősünknek addig kellett újabb és újabb tanárok után kutatnia, míg nem talált egyet, mely éppenséggel hímnemű volt, hiszen magától értetődő, hogy a női egyénekkel kikezdett.

Átlapozta a középiskolából megmaradt tankönyveit, hogy kicsit okosabb, ezáltal magabiztosabb legyen egy jégkirálynő előtt. A tizenegyedikes kémiajegyzeteit buzgón olvasgatta, és bár sokat nem értett belőle, mégis rátörtek az emlékek. Ez volt talán az egyetlen tantárgy, melynek óráin szeretett volna figyelni, képtelen volt rájönni miért, de vonzotta a vegyületek világa. Viszont hogyan is figyelhetett volna Mrs. Hampel szónoklataira, ha abban az évben mellé ültették Crystal Kensingtont, a valaha élt leggyönyörűbb lényt a világon. Aki olyan volt, mint Rihanna és Salma Hayek keveréke, mesés kebleit szinte fedetlenül tolta folyton Ray orra alá az előadásokon, miközben minden srác, aki valaha összefutott vele, nyál csorgatva fordult meg utána, hogy hátulról is szemügyre vehesse adottságait. Ezenfelül pedig már csak hab volt a tortán elképesztő arcberendezése, hamvas bőre, vörös ajkai, melyek minden együttlét alkalmával tépték Ryan bőrét... aki kissé elkalandozott.

Telefonos konferenciát tartott Pixellel, aki eközben épp új iPhone tokot vásárolt online, de azért annyira jutott ideje, hogy felvilágosítsa barátját korábbi baklövéseiről. A Silvia-incidens nevet például az az eset kapta, mikor Ray előadott egy másfél oldalas monológot telefonon, majd a beszéde befejeztével kiderült, hogy véletlen Silly számát tárcsázta Silvia helyett, a fiú pedig ennek következtében öt teljes percig röhögött a telefonba, amíg a felsült le nem csapta. Természetesen az is egy felejthetetlen mozzanat volt, mikor Kayla, az évfolyam legperverzebb lánya édeshármasozni hívta Ryant és Nathant, anélkül, hogy a felek tudtak volna egymásról, tehát a találkozás meglehetősen kínosra sikeredhetett, este tizenegykor a lány lakásán. Ráadásul Pierre és Sylvester a mai napig nem tudták, hogy végül mi lett az este végkimenetele. Pix kedvenc sztorijai közé tartozott továbbá az is, mikor egy turistának titulált lányról kiderült, hogy tulajdonképpen Ray szomszédja, amiből csak úgy tudott kimászni, hogy majd' három hónapig az apjánál élt, amíg nem talált új lakást.

A gimnáziumban még elkerülhetetlen volt, hogy olyan lányokkal ismerkedjen, akik közvetlen iskolatársai. Viszont akkor ez még a hírnevéhez tett hozzá: minden naiv fruska - kivétel persze a hozzá hasonló, egyéjszakás kalandok híveit - azt hitte, hogy ő fogja megváltoztatni a suli legnagyobb nőcsábászát. Mindnek csalódnia kellett. Viszont ahogy leérettségizett, rádöbbent, hogy mennyi lehetőséget kínál számára Melbourne, bár még így is előfordul, hogy a szupermarketben összefut pár régi ismerőssel, akik túl dögösek voltak ahhoz, hogy Ray futni hagyja őket, annak ellenére, hogy ugyanabban a városban élnek.

A szombat délutánt a Youtube-on öltötte, ahol Michael Jackson, Austin Mahone, Chris Brown és hozzájuk hasonló sztárok táncrutinjait próbálta memorizálni és leutánozni, hiszen tudta, hogy Pierre ebben az évben sem lesz rest kihasználni a tökéletes alkalmat, ami abból adódok, hogy a szülei minden karácsonyt külföldi rokonoknál töltenek, és mióta a gyermek felnőtt, előszeretettel hagyják otthon a lázadót. Ilyenkor persze bulit tart karácsony másnapján és szilveszterkor is. Szinte a fél várost meghívja, hiszen abban a villában akár az egész ország is elférne.

Nem tudhatta biztosan, hogy látja-e többet a lányt, mégis eszeveszettül tanult, akár egy matekvizsgára. Pixelt ráállította a hölgyemény felkutatására, szinte szünet nélkül járta az utcákat, hátha valahol belebotlik. Viszont a gond ezzel csak az volt, hogy Ryanhez hasonlóan a lány szinte az egész hétvégét otthon töltötte.

Majd váratlanul vasárnap délelőtt érkezett egy hívás, Ray azonban azt hitte, hogy csak a szokásos reményvesztett jelentést kapja arról, hogy a nő felszívódott. Csakhogy ezúttal szerencséje volt.

- Itt van, haver! Itt van!

×××

Nicolette-nél nem meglepő jelenség, ha napokig ki sem mozdul a lakásáról. Legszívesebben az egész életét a négy fal között töltené, viszont végszükség esetén mindenképp el kell hagynia a zugát, ez pedig akkor következik be, mikor elfogy minden ehető a hűtőből. Ehető alatt pedig természetesen mindenféle egészséges életmódhoz szükséges zöld dolgot értek, legalábbis az ő értelmezése szerint.

Két dolgot csinált, mióta először találkozott Ryannel: dolgozott és pihent. Meglepően rossz alvó volt, sokra volt szüksége, mégis keveset tudott csupán, bár a rengeteg élő étel feltöltötte annyi energiával, amennyire szüksége volt. Élete során szinte állandóan egyedül volt, de ha mégis akadt társasága, akkor is csak bántották. Ezért kifejlesztette a képességet, hogy elmerül a némaságban, kiüríti az elméjét, mégsem alszik. Ha hitt volna az ilyesmiben, ezt meditációnak hívta volna, viszont ő csak szimplán kikapcsolódásként tartotta számon ezt a tevékenységet. Így míg mások egy telefonos applikáció, egy szórakoztató film vagy egy kiadós séta alkalmával pihennek, ő csupán élvezi, hogy nincs senki az életében, aki többet fájdalmat okozhatna neki. Egyedül volt, teljesen egyedül.

Vasárnap reggel már nem volt elég zöldsége egy valamire való turmix készítéséhez, így kénytelen volt edzőcipőt és pulóvert húzni, majd nekivágni a városnak, hogy megtalálja a kedvenc organikus üzletét.

A város másik feléig kellett gyalogolnia, mégis maximálisan megérte számára, ha ezzel rend állhat be gyomrában. Nevelőanyjának hanyag főztjei meglehetősen tönkre vágták egészségét, olyannyira, hogy még öt évvel később is sűrű gyomorproblémákkal és kiütésekkel küzdött.

- Helóbeló, idegen! - nyitotta második beszélgetésüket Ryan, ismét megdorgálva önmagát fejben, amiért nem képes normális ember módjára kezdeményezni.

Nicolette háttal állt neki, a csírák között turkált, mikor megütötték a fülét ezek az egészen különös szavak, így meglepetten fordult meg.

Felnyögött.

- Már megint te? - kapott a fejéhez felismerésében, mire Ray arcáról lehervadt a mosoly. Képtelen volt elhinni, hogy van nő a Földön, aki nem kíváncsi rá. Nicolette is hasonlóképpen volt ezzel: mégis mi a fenéért teperne érte egy srác? Még csak nem is ismerte, bár nem valószínű, hogy legbensőbb titkai akár egy kicsit is kecsegtetően hatottak volna. - Írásba adjam a nemtetszésemet, hogy felfogd? Nincs szükségem rád - tagolta az utolsó mondatát, hátha úgy jobban megérti az előtte álló fiú. Annak ellenére, hogy szavai kemények és visszautasítóak voltak, arckifejezése és hanglejtése higgadt maradt. Nem érdekelte az ügy eléggé ahhoz, hogy dühbe guruljon miatta, ráadásul komoly erőfeszítésébe került, hogy ne röhögjön egyenest udvarlója képébe. Úgy érezte, mintha valamiféle vicc áldozata lenne, elvégre az esélye annak, hogy másodjára is belebotoljon ebbe a különös felfogású férfiba, nulla volt, pláne ha azt is hozzávesszük, hogy Ryan látszólag komolyan érdeklődött iránta, amit nem tudott hova tenni.

Hősünk végiggondolta a hallottakat, arcára kiült az egyértelmű kétségbeesés, hogy újra szem elől tévesztheti a lányt. Minden erejével azon volt, hogy felidézze a fekete füzetébe lejegyzetelt nyitómondatokat és csábos megjegyzéseket, viszont elvette az eszét a gondolat, hogy veszteni fog.

- Mindketten tudjuk, hogy vonzódsz hozzám - villantotta fogait megnyerően, két másik lány el is olvadt ennek láttán mellettük, viszont jelen pillanatban Ray nem tudott másra, csak Nicolette-re koncentrálni.

- Badarság! - rázta meg a kobakját erélyesen. Még ha az emberek felé tanúsított őszinte gyűlöletét, és az ellenkező nem iránt érzett undorát levetkőzte volna, és valami véletlen folyamán megpróbált volna úgy tekinteni a vele szemben állóra, akkor sem találta volna jóképűnek. Legalábbis Keith és Richard mellett elbújhatott. - Amit mindketten tudunk, az az a tény, hogy nem ugyanazon körökben mozgunk. Te társasági lény vagy, aki minden estét újabb és újabb bulikban tölt, napközben pedig a haverjaival lányok után kajtat, anyuci pénzéből, mivel kétlem, hogy lenne bármilyen munkád is. Én meg vagyok a magányos farkas, aki inkább halna meg szörnyű kínok között, minthogy veled elmenjen bárhova is, úgyhogy nem értem miért pazarlod az időd rám, miközben az a vöröske a kókuszolajnál már a nyálát csurgatja - bökött a fejével nem túl diszkréten az említett lány felé, akinek az arca erre olyan színűre váltott, mint a kibontott hajzuhataga.

Ryannek nem tetszett az analizálás, viszont csak egy pillanata volt eltöprengeni, mivel a kiszemeltje a pénztár felé vette az irányt, ennek a rövidke másodpercnek pedig nagy részét elvette az, hogy önmagát nyugtatta, nehogy szóvá tegye az anyucis szókapcsolatot.

Nicolette után sietett a pulthoz, ahol az továbbra is értetlenül megkezdte a fizetést, reménykedve, hogy végérvényesen leszámolt a zaklatóval.

- Mondd a szemembe, hogy nem vagyok vonzó! - húzta elő a következő kártyáját a srác, mire a hölgy a pénztárgép mögött felvont szemöldökkel bámult rá, és kíváncsian fülelt, hogy hallhassa Nicolette válaszát.

- Ugyan már! - ráncolta a homlokát a lány, majd annak ellenére, hogy egyre följebb nyomta benne a pumpát a tapadós idegen, megőrizte hidegvérét. Gyűlölte az olyan libákat, akik jelenetet rendeznek egy kis figyelemért, drámáznak bármilyen apróságért. - Odébb mennél? Így nem tudok fizetni - pillantott rá jelentőségteljesen, mivel tényleg pont az útban állt.

- Engedd meg... - azzal Ray előhúzott néhány ausztrál dollárt farmerje zsebéből és átnyújtotta a teljesen összezavarodott pénztárosnak, aki nem tudta, hogy el merje-e fogadni.

Nicolette szánakozó sóhajt hallatott, mire az eladóhölgy lefagyott, Ray kinyújtott kezére bámulva, melyben a színes bankjegyeket tartotta, egyre feszültebben.

- Bárcsak belefulladnál a pénzedbe! - mormogta szinte az orra alatt a mostanra már besokallt lány, majd karjaival odébb lökte a kellemetlenkedő srácot és kifizette a választott zacskókat. Nem fért a fejébe, hogyan gondolhatja valaki udvarias gesztusnak, ha fizetnek helyette. Az ő felfogás szerint ez nem csak roppant tiszteletlen, de egyenesen sértő volt, ezzel a jótevő tulajdonképpen azt üzente, hogy valamilyen okból szegénynek, magáról gondoskodni képtelennek tartja a gesztus áldozatát.

Ryan csak állt ott, egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy mi lehetne a megfelelő következő lépés.

Ez a csaj egy baszott jégcsap! - gondolta.

Úgy érezte, hogy minden, amit az elmúlt tíz év alatt elért nőügyileg, az a szemei előtt dől romba, hiszen nem tudta lekötni egy jégkirálynő figyelmét fél percnél tovább.

A lány azzal a gondolattal hagyta el az üzletet, hogy végleg elvette Ray kedvét bármi vele kapcsolatostól. Azonban nem volt tisztában azzal, hogy az említett srác - ha a helyzet megköveteli - kitartóbb bármely nőnél.

A tűző nap melege felperzselte a járda betontömbjét, amelyen hősnőnk a maga nyugodt tempójában elindult. Azt hitte megszabadult a makacs férfitól, csakhogy csalódnia kellett. Egy fekete motor szorosan követte őt az úttesten, szinte súrolva a járda peremét, rajta pedig egy bizonytalan mosolyú srác várta a reakciókat. Ray annak ellenére kétkerekűjével száguldott idáig, hogy pár hónapra elvették a jogosítványát, mivel túl sebesen repesztett Melbourne eleve is zsúfolt utcáin. Viszont muszáj volt ehhez folyamodnia, ha még időben ide akart érni. Az autók, melyek elhajtottak mellette fülsiketítő hangon jelezték neki a dudával, hogy zavarja a közlekedést, de ő éppen az a fajta ember volt, aki magasról tesz bármiféle előírásra és szabályra.

- Hazáig fogsz követni, mint valami elvetemült gyilkos? - tudakolta nemtetszést kifejező hangsúllyal Nicolette, viszont a megszokottnál hangosabban kellett beszélnie, a járművek zaja elnyomta a hangját. Bár nem gondolta komolyan, sőt, jobban örült volna egy emberölőnek, mint egy udvarlónak.

- Az elvetemült még rendben lenne, de a gyilkos? Nem akarlak bántani - rázta meg a fejét a nyomatékosítás kedvéért Ryan, egyre nehezebben tartva a lassú tempót, hiszen az ő kicsikéje rendszerint repülni szokott a sebességtől.

Nicolette nem válaszolt, pedig ezerféle mondanivalója lett volna. Általában őszinte lány volt, ami a szívén az a száján, nem kertelt, nem udvariaskodott, kerek perec kijelentette, hogy mit gondol. Viszont voltak bizonyos pillanatok, mikor úgy döntött, hogy a csönd sokkal okosabb döntés. Hiszen a fejében megfogalmazódott információk szövedékét nem tanácsos megosztani egy vadidegennel. Mind azt mondták, hogy nem fogják bántani, mégis újra és újra megtették. Először az apácák, később a nevelőszülei, a gyerekek az iskolában, majd a magántanára. Ütés ütést követett, a testi és lelki sérülések egyre csak halmozódtak, míg ki nem derült számára, hogy az apja tönkre tette az életét. Nem volt elég az asztma és a diszlexia - melyek gyakran járnak kéz a kézben -, az Angliában töltött évek után még ezt a srácot is a nyakába kellett zúdítani. Ha hitt volna a reinkarnációban, biztosra vette volna, hogy előző életében embereket mészárolt, ezért büntetik.

- Legalább a nevedet áruld el! - folytatta Ray.

- Regina Parker - vetette oda egyből, ez volt a begyakorolt neve, ha valaki erről faggatta. Viszont a mellette motoron ülő srácot nehéz volt megtéveszteni.

- Nem hinném, hogy így hívnak. De tudod mit, akkor kezdem én! A nevem Ryan Zachariah, ausztrál vagyok, már huszonnégy éve egy levegőt szívok az emukkal és a kacsacsőrűekkel. A gimis átlagom mindig valahol kettő egész nyolctized és három egész háromtized között mozgott. Van egy húgom és állandó hobbim az utazgatás.

Nicolette csak bámult rá, mintha számára ezek a dolgok teljesen idegenek lettek volna, mintha nem is ezen a bolygón töltötte volna egész eddigi életét. Sosem járt gimibe, fogalma sem volt milyen érzés egy hosszú, fárasztó nap után az ágyon fekve arról a srácról álmodozni, aki elhaladt a szekrénye előtt és vetett rá egy macsós pillantást. Nem érthette milyen önelégült képpel visszaszólni egy tanárnak, mert bár általánosba járt egy évig, szinte sosem jelent meg az órákon.

- A nevem Regina Parker, a szüleimnek építesz cége van Washingtonban, az öcsémnek most volt gördeszka balesete, legszívesebben minden időt a barátnőimmel töltenék és szívesen sétálgatok a naplementében. Megfelel? - vetett a fiúra egy lenéző pillantást Nicolette, bár még ő maga sem gondolta, hogy ezt bárki beveszi.

Sosem vágyott normális életre. Nem akart egy lenni azok közül a pénzszóró csitrik közül, akiknek a legnagyobb problémát az jelenti, hogy nem elég nagyok a kebleik. Természetesen nem volt oda az életéért, és ha választhatott volna, inkább lett volna hangya, de semmiképp sem egy olyan lány, aki a nyálát csorgatja egy, az őt követőhöz hasonló srácra.

- Rémesen hazudsz - csóválta a fejét szórakozottan Ray, hiszen a lány szarkasztikus hangneme és túlontúl határozott arckifejezése mindent elárult.

- Van az utcámban egy orvosi rendelő, szívesen elkísérlek odáig, hogy megvizsgálhassák a hallásod, bár egy szemüveg is minden bizonnyal elkélne - torpant meg a járdán, ezzel morgásra késztetve néhány körülötte sétálót, tökéletesen elállta a keskeny szakaszt. Teljes testével a másik felé fordult, hogy éreztesse mennyire komolyan gondolja a szavait. - Még a súlyos szürke hályogban szenvedő bácsi is látja, hogy mekkora szakadék tátong kettőnk világa és személyisége között - közölte vele szárazon, érzelemmentesen. - Ennélfogva okkal feltételezem, hogy valamelyik esti kalandodnál hagytad a szemüveged, de mivel már legalább háromszor a tudtodra adtam, hogy nem kívánok veled még egy légtérben sem tartózkodni, nem pontosan értem, hogy mi a probléma.

Higgadtsága megijesztette a motoron üldögélő egyént, aki jelentősen megnehezítette az autósok életét ezen a délelőttön. Nem értette, hogy a kemény szavak ellenére miért nem kapja fel a vizet. Ráadásul feltűnt neki, hogy bár nagyon is úgy festett nála mindennapi ez a cinikus, gúnyos hangnem, nem voltak igazán eredetiek az oltásai. Ugyanakkor Ray primitív gondolkodásmódja nem bírta értelmezni azt a jelenséget, hogy a lány elutasítja.

- Kitartó vagyok - adott magyarázatot a viselkedésére.

- Nem barátocskám, kitartó én vagyok, te csupán egy levakarhatatlan folt vagy egy fehér felsőn, amiért a nevelőanyám naphosszat üvöltene velem.

Nevelőanya... Ray felismerte, hogy nem akárkivel van dolga. Viszont arra az elhatározásra jutott, hogy nem zaklatja tovább aznap, inkább lemaradt egy kicsit, hogy Regina fellélegezhessen, majd hazáig követte, hogy tudja merre találja meg legközelebb. Azonban amint a házhoz ért őrült hangerővel kezdett dübörögni a zsebében Bob Sinclar dala, rögtön elő is húzta a készüléket, hogy aztán sietve fölvegye.

- Mizu Pix? - üdvözölte haverját, aki meglepő módon suttogva reagált.

- Van itt egy kis gáz... egy tizenegyes.

A fiúk saját kódrendszert alakítottak ki arra az esetre, ha nem lennének olyan helyzetben, hogy kijelentsék mi is okozza a galibát. Az egyes egy haláleset, a kettes olyasvalaki megboldogulása, akit nem kedveltek, mégis el kell játszani, hogy igen. A hármas egy múltbéli nő felbukkanása, a négyes valamilyen családi ügy, az ötös elektronikai probléma, ez lehet akár áramszünet vagy egy tévékészülés elromlása is. A hatos Silly egyik távoli rokonának megjelenése, a hetes egy közösségi oldalra kikerülő poszt, mely tartalmának nem kéne napvilágot látnia. A nyolcas egy sportesemény negatív végkimenetele, a kilences kórházba kerüléssel kapcsolatos, a tízes pedig bármi egyéb. Viszont a gimnázium után meg kellett ezt a sort toldaniuk egy tizenegyedik kutyaszorító helyzettel, melynek neve: Brooklyn Burn.

×♥×

Kedves olvasók!

A napokban elkészült a blog előzetese, amit az egyetlen, imádnivaló, roppant tehetséges Ririnek köszönhetek! ♥ Itt megtekinthetitek a videót.

Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat, valamint Carlie véleményét, remélem, hogy sikerült javítanom az általa megjelölt hiányosságokon, melyeken igyekszem folyamatosan dolgozni. Köszönöm!

Mit gondoltatok erről a fejezetről? Ki lehet az új szereplő?

Legyen fantasztikus hetetek,

Bia